EU: hogyan fogjunk törököt

Premiernek ad otthont kedden és szerdán Budapest. Első alkalommal ülésezik a NATO külügyminiszteri tanácsa Magyarországon, és első ízben tartanak együttes ülést az Európai Unió és a NATO külügyérei -- és éppen a magyar fővárosban. A közös tanácskozás legalább két dolgot szimbolizál: a gazdaság- és a biztonságpolitikai integráció egymást kiegészítő jellegét egyfelől, illetve az örök megoldhatatlan európai problémát: Törökország helyének és jövőjének kérdését másfelől. Az előbbit sok-sok nagy ívű beszéd és fogadkozás jellemzi majd. Az utóbbi afféle fogaskerekek közé került kavicsként fog zajt csapni, zavart töprengéseket idézve elő mindkét oldalon. Főként, hogy sokan vallják: igazából a törökkérdés az, amin keresztül az amerikai diplomácia hatással lehet az európai integrációs folyamatokra.
A kacérkodás a biztonságpolitikával relatíve új profilja az európai integrációnak. A 90-es évek végéig főként brit ellenkezés miatt igazából szóba sem jöhetett. Eladdig, míg a londoni váltás nyomán színre lépő Tony Blair kormánya hirtelen nemhogy további akadálya, hanem egyenesen zászlóvivője lett az önálló európai védelmi képességek megteremtésének. (Más kérdés, hogy ebben meg Blairnek volt meg a maga számítása, úgy vélvén, hogy az euróból kimaradó brit kormány csak úgy őrizheti meg EU-befolyását, ha az élére áll az uniós biztonságpolitika menedzselésének.)
A játszmának ebben a korai szakaszában igazából még senki sem gondolt a törökökkel. Ankara akkoriban egy másik csörtében volt érdekelt: hivatalosan is elismert EU-tagjelöltté akart válni. Mindmáig emlegetett arculcsapásként élték meg a török fővárosban, ahogy az 1997-es luxembourgi EU-csúcs megtagadta e státust Törökországtól. A török diplomácia jó egy évre még a politikai szintű párbeszédet is befagyasztotta az Európai Unióval. A mosolyszünetet fokozatos felengedés követte, végül 1999-ben a decemberi helsinki EU-csúcs már Törökországot is elismerte uniós tagságra aspiráló formális jelöltnek, ám a tényleges csatlakozási tárgyalás megkezdését továbbra is a bizonytalan jövőbe utalta.
A török diplomácia azóta is láthatóan fogást keres az EU-n. Amiben ugyancsak láthatóan nem kisebb támogatót tudhat maga mögött, mint az Egyesült Államok. Az amerikai diplomácia sohasem titkolta, hogy az EU-acquis súlyát-szerepét elhanyagolhatónak tekinti ahhoz a stratégiai jelentőséghez képest, amit Törökország játszik Európa, valamint a közel- és közép-keleti térség határán. Ankara "bebetonozása" az európai oldalra amerikai értékítélet szerint a Nyugat első számú érdeke, s így az óceánon túl ingerült türelmetlenséggel szemlélik a török EU-kilátásokat inkább elidegenítő európai megnyilvánulásokat.
E játszma közepette kapott lendületet az EU "védelmi dimenziójának" a kiépítése. Amelynek persze távolról sem csak az említett brit politikai prioritásváltás jelentette a fő hajtóerejét. Racionális felismerések láncolata vezetett ahhoz, hogy megszületett a nevezetes csúcsszintű EU-döntés a híres európai védelmi képességről: a három éven belül elérendő, 60 ezer fős gyorsreagálású katonai egységről. Olyan láncolat ez, amelyben minden szem szinte szervesen nőtt ki az előzőből. Az immár fizikailag is egységes piacból a közös valuta ötlete ugyanúgy, mint az ezáltal még inkább egységes gazdasági entitásként létező unió igénye arra, hogy közös gazdasági érdekeit közös külpolitizálással is védje. Aminek főként a megelőző diplomácia vált a kulcsszavává. Ez utóbbiról azonban éppen a kilencvenes évek második felére bizonyította be a délszláv válság, hogy mindaddig fogatlan oroszlán marad, amíg nem áll mögötte bármikor mozgósítható katonai erő is.
Ez volt az a pont, ahol a török diplomácia úgy érezte, hogy megtalálta azt a bizonyos régen keresett fogáspontot a kezéből mindig kisikló EU-politikán. Az ugyanis az EU számára is mindvégig alapvetés maradt, hogy ha ki is építenek bizonyos közös katonai jellegű -- technikai és szervezeti -- képességeket, annak aligha lenne értelme, ha megkettőznék a NATO-nál már létező adottságokat. Ennek elkerülésére találták ki, hogy olyan együttműködési formát kell teremteni az EU és a NATO között, amelyik adott esetben lehetővé teszi, hogy politikailag önálló európai katonai jellegű missziókhoz az EU mintegy "kikölcsönözhessen" NATO-eszközöket (hírszerzés, parancsnoki modulok stb). Igen, de NATO-eszközt csakis a szövetségi tagállamok egyhangú egyetértésével lehet igénybe venni. Törökországéval is. Azaz Ankara mindenkori egyetértése nélkül az egész EU--NATO flört nem működik. A török diplomácia pedig mindezt felismerve immár egy éve srófolja azt az árat, amiért cserébe hajlandó a maga részéről is áldását adni egy ilyen konstrukcióhoz.
A felvonultatott török érv önmagában amúgy nem üres szó: Ankara szerint országuk potenciális válságövezetben fekszik, és ezért legitim módon tarthat arra igényt arra, hogy az EU katonai jellegű megmozdulásainak már az előkészítési, operatív tervezési fázisába is bevonják. Igazából a török diplomácia egy rést talált az ajtón, ahova lábát betéve most nem kevesebbet követel, mint hogy stratégiai helyzetére hivatkozva nem EU-tagként is legalább egy területen bevegyék az EU-döntéshozás folyamatába. Amire persze az EU-tagok többsége már csak elvi okokból sem hajlandó. A vita itt aztán most már hosszú hónapok óta meg is feneklett.
Erről jegyezte meg találóan egy vezető beosztású brüsszeli diplomata, hogy jelenleg Törökország az egyetlen Európában, amelyik abból akar magának tőkét kovácsolni - hogy a NATO tagja. Ez azonban meg is bosszulhatja magát, mivel még inkább növelheti az unós ellenérzést a vágyott taggá válásával szemben. "Most pozícióban vannak, hát politikailag zsarolhatnak is. De nem nehéz megjósolni, hogy a mai klubtagok még kevesebb lelkesedést mutatnak majd egy olyan leendő tagtárs iránt, aki ilyen eszközökkel próbált hatni rájuk" - mutatott rá.
A kép teljességéhez tartozik, hogy sokak szerint Ankara nem lenne ennyire eltökélt, ha nem érezné maga mögött az önálló európai katonai törekvésekkel szemben mindig is vegyes érzéseket tápláló amerikai diplomácia támogatását. Amelyet tehát egyébként is irritál az európaiak húzódzkodása jövőbeli török partnerüktől. És ez az a pont, ahol a játszma végkép világpolitikai dimenziókat öltő, több szereplős, és aligha könnyen lezárható huzakodássá válik. Sejthetően alaposan meghatározva a ma kezdődő budapesti vitákat is.
A szerző a Világgazdaság munkatársa