EU: mennyit kell várni Lengyelországra

A hét végén ledőlt egy újabb pszichológiai korlát: azon kelet-európai jelölt országok közül, amelyek másfél évvel később kezdték meg a csatlakozási tárgyalásokat, ketten is "befogták" a folyamatba már 1998-ban belevágott és immár csatlakozási céldátumokat sürgető "első körös" csoport néhány tekintélyes tagját. Péntek óta Szlovákia mögött több lezárt joganyagfejezet áll, mint amit eddig Cseh- és Lengyelország kipipálhatott, miközben Litvánia egy szintre került az utóbbiakkal.
A látványos felzárkózás tényleges súlyán ugyan csökkent az a tény, hogy a cseh--lengyel páros (Magyarországhoz, Észtországhoz és Szlovéniához hasonlóan) egy teljes tárgyalási fordulóval hátrányba került, miután az öt keleti tagjelölt múlt hétre kitűzött találkozóját EU-részről két héttel elhalasztották. A pillanatnyi utolérés tehát igazából csak két hétre szólt. Ám a csehek és a lengyelek körében megmutatkozott riadalom, csakúgy, mint például a szlovák részről hangoztatott elégedettség, mégiscsak arra utal, hogy a dolog bármennyire is felszínes összevetésre ad csak módot, ám mégsem érdektelen.
A két tábor látszólagos összekeveredése egyúttal minden korábbinál élesebben veti fel újra az örökzöld kérdést: vajon nagy többségükben egyszerre, vagy kisebb csoportokban vegyék-e majd fel a jelenlegi tagjelölteket, s ha az előbbire kerül végül a sor, akkor kinek mennyit kell -- kell-e majd -- várnia másokra? Pillanatok alatt elvezetve minden ilyen találgatás legvégső megkérdezéséhez is: nevezetesen, hogy lehetséges-e első körös bővítés Lengyelország nélkül, vagy így is, úgy is mindenkinek be kell majd Varsót is várnia, amennyiben elmarad a felkészülésben?
Az utóbbi felől közelítve a kérdéshez, továbbra is két dolog tűnik egyértelműnek: igazából senki sem akar bővítést Lengyelország nélkül, de azt sem szeretnék, ha Varsóban ezt olyannyira adottságnak tekintenék, hogy az egységes piac kohézióját veszélyeztető módon elmaradnának a közös joganyag átvételével, és főként annak végrehajtásával. "Való igaz, hogy viszonylag hamar tető alá lehetne hozni egy gyors bővítési hullámot Ciprussal, Máltával, Észtországgal és Szlovéniával. Csak éppen minek?" -- jegyezte meg erről az egyik befolyásos tagállam vezető beosztású brüsszeli diplomatája.
Az ez ügyben kulcsfontosságúnak tekintett német álláspontot Günter Pleuger német Európa-ügyi külügyi államtitkár a napokban úgy jellemezte, hogy Németország az első körben akarja látni Lengyelországot a soron következő tagfelvételek során, de a csatlakozásnak az EU-szabályok elfogadása alapján kell történnie. Nem lehetséges a taggá válás oltárán kompromisszumokat hozni az EU-joganyag kárára -- figyelmeztetett.
Nevük mellőzését kérő, magas beosztású német kormánytisztviselők mindeközben azt is elismerték a napokban, midőn kelet-európai újságírókat fogadtak, hogy igazából még egyik forgatókönyvet sem tartják kizártnak. A végső bővítési menetrend kérdését a tagországok politikailag voltaképpen akkor fogják először feltenni maguknak, ha már egyértelmű, hogy legalább három-négy tagjelölt is belátható közelségbe került a tárgyalások lezárásához, viszonylag előre becsülhető eredménnyel a kulcstémakörök esetében. EU-szinten csakis ekkor látják értelmét annak, hogy komolyan elgondolkodjanak a két -- minden jelölt országot igazából izgató -- kérdés megválaszolásán: nevezetesen, hogy alkossanak-e csoportokat, avagy 8-10 ország együttes felvétele látszik célszerűnek és kivitelezhetőnek, s hogy adható-e mindehhez már valamennyire is konkrét dátum, határidő.
Ma még a folyamat nem tart itt, és Berlinben például ezért nem látnák értelmét, ha már a júniusi göteburgi EU-csúcson bármilyen céldátumot próbálnának kierőltetni. "Minden céldátumnak akkor van értelme, ha pozitív hatással van az adott tárgyalási folyamatra. Ehhez azonban arra van szükség, hogy ez a dátum reális, azaz tartható is legyen, máskülönben frusztrációt, politikai feszültséget okoz" -- mutatott rá a már idézett német kormányzati illetékes, aki szerint nem csak most, de még 20-21 lezárt fejezet mellett sem lehet biztos időbeli becslésekbe bocsátkozni, hiszen a legkomplikáltabb témakörök érdemi tárgyalása még csak eztán következik.
Német parlamenti körökben ennek ellenére láthatóan minimum annak közmegegyezéses elfogadtatására törekednek, hogy a "kis bővítésnek" nincs értelme. A bővítés célja a kelet- közép-európai térség gazdasági, politikai, szociális stabilizálása, aminek az értelmét az adja meg, ha mindebben szervesen érintett a 40 milliós Lengyelország -- fejtette ki Friedbert Pflüger, a Bundestag EU-integrációs bizottságának elnöke, CDU-képviselő. Szerinte igazából a belátható tényleges bővítési képlet "1 + 9" tagjelölt felvételével számol (a "9" mellé egy potenciális "mínuszt" is biggyesztve, arra az esetre, ha valamelyik jelöltnél meghatározó negatív változások következnének be, mint amilyen példája szerint Vladimír Meciar esetleges visszatérése lehetne a pozsonyi kormány élére).
Az mindenesetre aligha kétséges, hogy az "1"-es az maga Lengyelország -- mutatott rá, úgy vélvén, hogy Varsó igazából nincs elmaradva, csupán méreténél fogva a mindenütt meglévő problémák esetében felerősödnek, amelyek megoldását azonban lehetséges is, szükséges is türelemmel kivárni. "Tudom, hogy mindez így nem teszi boldoggá Magyarországot, Orbán miniszterelnök úr ismételten leszögezte, hogy mások elmaradása miatt nem akar hátrányos helyzetbe kerülni" -- tette hozzá, úgy vélvén, hogy mindezt érthetőnek tartja, "Orbán úr helyében én is így tennék". De "egy kicsit több szolidaritásra volna szükség" ez ügyben -- szögezte le ugyanakkor.
Szakértők szerint a bővítési totó mindenesetre kivédhetetlen módon továbbra is az első számú társasjáték marad a következő hónapok során. A tényleges eredményt pedig az élet szabja majd meg, például azzal, ha egyre több jelölt ország úgy tudja befejezni a tárgyalást, hogy eközben a többiek elmaradása előre láthatóan hosszú időt feltételező felzárkózást követel még. Az egyik magas rangú német kormánytisztviselő még bizonyos időbeli tűréshatárt is megnevezett, midőn úgy vélte, hogy "egy évnél tovább" senkit sem lehet megvárakoztatni, tekintettel a taggá válás érdekében addigra végrehajtott belső változtatások sokaságára. Ami persze nem jelenti azt, hogy annak idején majd éppen egy évben húzzák meg az érzékenységi küszöböt ez ügyben. Tudjuk, Portugália a 80-as években ennél többet volt kénytelen várni Spanyolországra a taggá váláshoz. De az is mind több jel szerint valószínűsíthető, hogy meggyőző mértékű előreszaladás a tagsági érettség terén nem marad majd észrevétlen. Még Lengyelországhoz képest sem.
A szerző a Világgazdaság munkatársa