Itt van az ősz, és vele természetesen megérkeznek a magyar borágazatért aggódók intései, amelyekben sűrűn szerepelnek az alábbi kifejezések: túltermelési válság, eladhatatlan készletek, romló exportpozíció, garantált ár, központi marketing, lepárlás, mustsűrítmény... A sok-sok varázsige tulajdonképpen egyetlen fogalommal behelyettesíthető, ez pedig az állami támogatás. Pontosabban a még több támogatás, még több gazdának, lehetőleg sokmilliárdos nagyságrendben.
Az ember csak kapkodja a fejét. Magyarország már a negyedik szabad parlamenti választásra készül, az agyba-főbe dicséri gazdaságunk érettségét és kompatibilitását, és itt még mindig lehet siránkozással hatalmas pénzeket kilobbizni a semmire, precízebben az eladhatatlanság, az esélytelenség, a kilátástalanság újratermelésére. (Az elmúlt hetek történései azt igazolják, hogy a Miniszterelnöki Hivatal semmiben sem különbözik ezen a téren a sokat és joggal szidott, kisgazda vezetésű FVM-től.)
E sorok írója természetesen tisztában van azzal, hogy az összekilincselt milliárdok egy része jól záró érdekcsoportokat gazdagít, továbbá azzal is, hogy a borpiaci támogatások másik jelentős része voltaképpen szociális segély, nem is olyan távoli rokona például a gázármizériának. Ettől függetlenül fontos megemlíteni néhány borkereskedelemmel, -termeléssel kapcsolatos alapelvet, hiszen már hetek óta a fél ország a "borágazat egyre mélyülő válságáról" beszél, miközben egyetlen szó sem esik arról, melyek is a játékszabályai a sokat emlegetett "borágazatnak", és valójában miben rejlik annak vitathatatlan válsága.
Mindez több szempontból fontos. Egyfelől azért, mert a "gondoskodó" állam az adófizetők pénzét borítja a sok esetben feneketlen hordókba. De van még ennél is lényegesebb szempont. Az egységesülő Európába illeszkedő Magyarország számára igen kevés olyan termék, megjegyezhető, felismerhető "dobás" marad, amellyel igazán magunkra tudjuk irányítani a figyelmet, elsősorban a turisztikai vonzerő terén. Van gyógyfürdőprogramunk, lovasturizmusunk, igényes kulturális rendezvényekre épülő vendéglátásunk, ezeken a területeken egészen jól kezd működni az állami és persze a magánmecenatúra. Ott van még néhány emblematikus termék (herendi, piros paprika), ezek önmagukban sikeresek, de ahhoz kevesek, hogy az ország meghatározó részében a gazdaság, a munkahelyteremtés, a jövedelemtermelés tartós motorjává váljanak. Erre a szerepre Magyarországon a bor kiemelten alkalmas lenne. Egyrészt a földrajzi adottságok alapján, de mellette szólnának azok a szinergiahatások is, amelyek éppen az előbb említett turisztikai beruházásokkal erősíthetnék egymást. A vendéglátás alapeleme a gasztronómia, és a modern gasztronómiában ma már kulcsszerepet játszik a bor.
A szőlő- és bortermelés évről évre biztos munkát és bevételi forrást jelenthet Magyarországon családtagokkal együtt milliók számára, míg a manapság gyakran emlegetett lakás- és útépítések nyomán néhány esztendő után óhatatlanul telítődik majd a piac, illetve kialakul a korszerű úthálózat, és akkor majd drasztikusan visszaesnek a megrendelések. A bor persze csak akkor lehet hosszú távon jövedelmező, ha sikerül megfelelő minőséget produkálni. A magyar borágazat igazi válsága abban rejlik, hogy a borvidékeken még mindig kisebbségben vannak a valódi minőséget termelő gazdák és borászok, valamint cégek, az egész szőlő-bor vertikum beleilleszkedik a honi agrárium sok évtizedes, támogatások begyűjtésére, lenyúlásra berendezkedő hagyományába, ahelyett, hogy a szintén járható nagy minőség -- nagy haszon elv érvényesülne.
A minőségi borászat profittermelő képessége ugyanis egészen egyedülálló a mezőgazdaságban és az élelmiszeriparban. Egy befutott pincészet -- ebbe a kategóriába korántsem csak a 50-100 ezer palackot forgalmazó, úgynevezett "családi" gazdaságok tartoznak -- akár 1000 forintos bevételt is elérhet egyetlen, 3-400 forintos bekerülési áron előállított flaskával. (Magas minőségű tokaji aszúk esetében 4-5 ezer forintos pincei ár érhető el 3-4 ezer forintos üvegenkénti ráfordítás ellenében.) Ehhez azonban egyebek között komoly beruházásokra, első osztályú területekre telepített jó minőségű szőlőültetvényekre, valamint szigorú technológiai fegyelemre, jó marketingre és természetesen nagy szakértelemre van szükség. Éppen itt mutatkozik meg a borágazat válságát "orvosló" állami támogatás mélyen és alapvetően elhibázott volta. A költségvetési milliárdok ugyanis a legtöbb esetben olyan cégekhez, illetve termelőkhöz vándorolnak, ahol a fent említett követelményeknek még a nyomait sem lelhetjük fel. A válság gyógyítása helyett tehát a legjobb esetben is csak tüneti kezelésről, pillanatnyi fájdalomcsillapításról beszélhetünk, miközben tudjuk, hogy a rossz struktúra fenntartásával valójában a végső kivéreztetésre készítjük elő az ágazatot. A szüreti támogatások jelenlegi átgondolatlan struktúrája pontosan annyira szolgálja az ágazat előrejutását, mint ha a 90-es évek elején hatalmas összegekkel tartotta volna az állam lélegeztetőgépen a haldokló bányászatot.
Bármennyire is nehéz, az alábbi tényezőkkel szembe kell nézni:
1. A világ borpiaca egy elit piac, ahol a minőség mellett fontos a "csomagolás", a design, a tradíció, a jó marketing. Természetesen a csúcsborok alatt több szolidabb kategória is létezik, ám ne legyenek illúzióink, az olcsóbb, de még mindig szépen jövedelmező osztályokat is azok a borexportőrök uralják, akik a prémiumkategóriákban jeleskednek. Németországban például az csaknem 80 százalékát az olasz, a francia és a spanyol borok teszik ki. A német piacon a magyar borok évek óta a "futottak még" mezőnyben is jószerivel csak a hordós kategóriában tudnak labdába rúgni, kínálatunknak csaknem kétszer akkora mennyisége kel el folyó borként, mint palackban. Ennél rosszabb arányt csak Macedónia, Románia és Tunézia képes produkálni. A Bor és Piac című szaklap német vámstatisztikákra alapuló számításai szerint 1997-ben Magyarország esetében a folyó és a palackos borok exportjának aránya 142 ezer/73 ezer hektoliter volt, szemben vetélytársaink, Bulgária 78 ezer/144 ezer és Görögország 51 ezer/197 ezer hektoliteres számaival.
2. Elképzelhetjük, hogy az elit társaságban milyen esélyekkel indulnak a magyar borok, miközben az ország "túltermelési válságtól", "eladhatatlan, 14 mustfok körüli szőlők" tömkelegétől, lepárlásra váró, kutyának sem kellő "óborkészletektől", "robbanással fenyegető borválságtól", hamisítási botrányoktól hangos.
3. A fentiekben említett, minden évben többnyire "besülő" termésre a borpiac illetékesei esztendőről esztendőre olyan gyermeki csodálkozással tekintenek, mintha nem tudnák mindenkinél jobban, hogy a rossz fekvésekbe telepített, agyonterhelt szőlők még a legkitűnőbb évjáratokban sem képesek minőségi alapanyagot szolgáltatni. Okos műveléssel persze az öreg ültetvények is alkalmasak magas minőségre, sőt, jó dűlőkben az idős tőke a mélyebbre futó gyökerek és a kisebb fürtök miatt még jobb is. A gond az, hogy a támogatások többnyire a szőlőket túlterhelő gazdákhoz jutnak.
Ha az államnak igazán fontos lenne a borágazat jövője, akkor a támogatások odaítélésekor a versenyképességet tekintené elsődlegesnek. A központi pénzek egy részéből olyan cégeket kellene finanszíroznia, amelyek bizonyítják nemzetközi versenyképességüket. Ezek mellett érdemes lenne támogatni a kisüzemi integrációt, hiszen az jótékonyan hat a foglalkoztatásra. Mindezek mellett pedig komolyabb összegeket kellene fordítani az exportpiacokat "megdolgozó" bormarketingre. Nem csak a borászok gondolják úgy, hogy a minőségi magyar borok -- példának okáért a tokaji -- az országimázs terén is igen hasznosak lehetnek.
A szerző a Világgazdaság munkatársa