Mélyütés a mélygarázsban

Avagy iskolapéldája annak, hogyan lehet egyetlen céges húzással számos jogszabályhelyet megsérteni és a törzsvásárlókat is biztosan elveszíteni.  Aki parkolt Bécs belvárosában személygépjárművel, tudja hogy 10-15 ezer forintért már napijegyet vásárolhat az ember. Vajon hányan tudják, hogy ezt a mértékű parkolási díjat Budapesten is érvényesíti egy kereskedelmi lánc már a 121. percnyi parkolás esetében is egy belvárosi boltjának mélygarázsában? Kevesen. Az ominózus bolt mélygarázsába behajtók közül is kevesen. Mert időszerű – értsd: a behajtáskor észlelhető, vagyis korrekt –  fogyasztói figyelemfelhívás, tájékoztatás nincs. Se olvasható betűmérettel táblára kiírva a bejárati sorompónál, sem a bejáratnál lévő automatából kinyomtatásra kerülő parkolási jegyen nem jön szembe az a fogyasztói tájékoztatás, hogy a harmadik megkezdett órától tizenötezer forint a parkolási díj. Helyette elégségesnek véli a cég a behajtáskor kiadásra kerülő parkolási jegyen megkérni a fogyasztót arra, hogy olvassa el a fizetőhelynél kihelyezett általános szerződési feltételeket, és pótdíjfizetésre készüljön, ha elveszítené a jegyét. Hogy mi lehet ezzel a baj? Modellezzünk az adott helyzetben egy – a mélygarázsba behajtó, bevásárolni érkező – átlagfogyasztót. Aligha a fizetőautomatára kiírtak átolvasásával kezd. Sokkal inkább viszi beváltani a PET-palackokat vagy szerez magának bevásárlókocsit, és még ha hozzászokott is a busás belvárosi parkolási díjakhoz, g akkor sem feltételezi, hogy a 121. percnyi parkolás már tizenötezerbe kerül. Attól pedig, hogy a fizetőautomatára a vállalkozás kiírta a parkolási díjakat, nem biztos, hogy az említett, extrém magas díjtételt illetően egyáltalán beszélhetünk-e a felek szerződésének részévé váló, vagy ha igen, akkor érvényes, tisztességes szerződési feltételről az adott esetben. 

Vitathatatlan, hogy szerződési szabadság van. Mindenki annyiért, olyan tartalommal és azzal a féllel szerződik, amennyiért és akivel akar, de csak a jog által szabott határokon belül. Vagyis van, hogy az ember rossz üzletet köt, de attól még létező és érvényes a szerződése, és lehet persze horroráron parkolni bolti parkolóban bevásárláskor, ha a fogyasztó – belátási és cselekvőképessége birtokában, nem kényszerítve, nem megtévesztve stb. – úgy dönt, hogy ezt bevállalja. Merthogy a szerződés a felek egybehangzó és kölcsönös akaratnyilatkozatával jön létre. Az említett példában azonban az adott vállalkozás általános szerződési feltétele és adott kereskedelmi gyakorlata is jó eséllyel külön-külön jogalapokon is tisztességtelennek minősülhet. Kérheti ugyanis a vállalkozás írásban a parkolási jegyre nyomtatva, hogy az ember olvasson ÁSZF-et a fizetőautomatáról, ahová persze jellemzően csak a vásárlás befejezését követően látogat el, csakhogy a Polgári törvénykönyvünk (Ptk.) szerint az ÁSZF-et alkalmazó fél köteles az ÁSZF tartalmát – főleg a nem szokványos tartalmát – külön kifejezett figyelemfelhívás révén megismertetni és elfogadtatni a fogyasztóval, és nem fordítva. Külön tájékoztatni kell a másik felet arról az általános szerződési feltételről, amely lényegesen eltér a jogszabályoktól vagy a szokásos szerződési gyakorlattól. Nyilvánvalóan nem „szokásos gyakorlat” a harmadik órától tizenötezer forint parkolási díjat érvényesíteni egy bolti parkolóban. Budapest belvárosi kerületében sem. Amennyiben büntetésnek, elrettentésnek szánta a cég ezt a díjat, mondván, siessenek a vevők elhagyni a mélygarázst, nos, amellett is, hogy ezt kiíirhatná táblára nagy betűkkel a bejáratnál, ez a „szándék”  megmérettethet akár a Ptk. azon szabálya mentén is, miszerint tisztességtelen az az általános szerződési feltétel, amely a szerződésből eredő jogokat és kötelezettségeket a jóhiszeműség és tisztesség követelményének megsértésével egyoldalúan és indokolatlanul a szerződési feltétel alkalmazójával szerződő fél hátrányára állapítja meg. 

A hivatkozott esetben, túl azon, hogy egyrészt a felek szerződésének egy igen lényeges eleme, nevezetesen a szolgáltatás ellenértéke kapcsán kétséges a konszenzus, vagyis az egybehangzó akarat megléte, észlelhetően igazságtalan, hogy nincs arányosítás, hiszen a 121. percre ugyanúgy a teljes napidíjat érvényesítik, mint egy egész napi parkolásra. Ez indokolatlanul, egyoldalúan hátrányosan a fogyasztóra nézve. Az „ez övön aluli húzás” érzése mellett felmerül, lehetséges vajon ráutaló magatartással, vagyis parkolással rábólintani az említett díjszabásra? Átmegy ez az egész a Polgári törvénykönyvünk és a tisztességtelen kereskedelmi gyakorlatok tilalmáról szóló törvényünk (Fttv.) fogyasztókat védeni hivatott rendelkezéseinek szűrőjén? Idővel kiderül, de aligha. Az Fttv. szerint alapelvárás, hogy a vállalkozások – mindegy is, mit árulnak – időben jókor, jól észlelhetően és érthetően kommunikáljanak lényeges feltételekről a fogyasztóval. Az esetre modellezve, elvárható, hogy mondjuk jól olvashatóan, nagy betűkkel írja ki a cég a bejáratnál táblára, hogy nála ennyibe kerül a 121. perctől a parkolás. Nem mellesleg simán ráférne a beparkoláskor az automatából kiadásra kerülő parkolójegyre az ominózus díjszabás, akár három felkiáltójellel. Mert azt megőrzi és rá is néz az ember. De nem. A kiugróan magas, itthoni viszonylatokban sehol máshol nem érvényesülő bolti parkolási díjról a fogyasztó a fizetőauomatán értesülhet, nem a parkoló bejáratánál tábláról, nem a kezébe kapott parkolójegyről. Eső után köpönyeg. Elmarad a fogyasztó időszerű és kifejezett tájékoztatása a nem szokásos általános szerződési feltételről.  

Így, még ha az igen magas parkolási díjjal megkárosított vásárlók elvesztését nem is jegyzi a vállalkozás, egy komolyabb bírság előfordulhat a történet záróakkordjaként. Mindentől függetlenül, kellemetlen meglepetések helyett, fogyasztóként tájékozódjunk mindig jó előre a bolti parkolási díjakról, míg cégként, ha futja festékre és táblára, helyezzünk ki jól látható fogyasztói tájékoztatást a parkoló bejáratánál, főleg, ha durván drágán engedjük csak parkolni a vevőinket.