Nincs már kire hárítani az adósságot
Miközben a célok ambiciózusak, még az eszközök között is bőven találni ígéreteseket, hiányérzetünk mégiscsak lehet. Hiszen éppen az államadósság-növekedés első és legelemibb okáról nemigen esik szó: arról, hogy a magyar állam immár évtizedek óta többet költ el, mint amennyit beszed.
Tudom, szakemberek számára ez triviális, ám az államadósság körüli vitáknak éppen a méregfogát lehet kihúzni azzal, ha leszögezzük: eladósodottságunk folyamatosan nő, csupán gazdasági teljesítményünkhöz viszonyított aránya változik. Így lehet az, hogy 1989 végén az 1 264 milliárd forintos adósság a GDP 73 százalékának felelt meg, tavaly év végén pedig egy 20 000 milliárd forint körüli teher „csupán” a bruttó hazai termék 80 százalékának. Amíg a büdzsé deficitet termel, csak kinőni tudjuk az államadósságot, csökkenteni nem. E szabály alól csak a 2011-es (és kisebb részben a 2012-es) év a kivétel, amikor a második nyugdíjpillér vagyonából egyszeri lökést lehet adni az eladósodás visszafordításának.
Második nyugdíjvagyon azonban nem lesz. Ha kizárjuk a hitelek egy részének elengedését, csak arra törekedhetünk, hogy reformokkal és megtakarításokkal „befagyasszuk” az adósság mértékét, és kivárjuk, amíg a GDP-arányos mutató elfogadható szintre apad.
Bár az utóbbi évek gazdaságpolitikájával szemben számos jogos kifogást lehet emelni, az eladósodás mögött semmiféle „titok” nem lappang. A GDP visszaesése „automatikusan” növelte az adósságot, ehhez járul a 2008-as segélycsomag hatása, valamint a forint értékvesztése. No meg a szép testes deficitek. Privatizációs bevételek híján csak egyvalami történhetett: mélyebbre kerültünk az adósságcsapdában.
