Mol - Orbán a "putyini módszertant" követi?

A második Orbán-kormány lépése, mellyel visszavásárolta a Szurgutnyeftyegaz (Szurgut) Molban birtokolt 21,2 százalékos részesedését, tökéletesen illeszkedik az egyre élesebben körvonalazódó energiapolitikába, mely érezhetően nagyobb hangsúlyt fektet az állam szerepének növelésére a hazai energiapiacon. Egyúttal kísértetiesen hasonlít Vlagyimir Putyin orosz miniszterelnök egy évtizeddel ezelőtti lépéseire, amikor elnökként a kívánt hatalomkoncentrációt az energetikai szektor teljes állami irányítás alá helyezésével valósította meg. Kérdés: vajon az Orbán-kormány adaptálhatja-e, illetve akarja-e alkalmazni a „putyini módszertant”?

Fontos, hogy még az önkéntelenül adódó párhuzamokkal is csínján bánjunk. Először is hazánk nem rendelkezik olyan nyersanyagkészletekkel, melyek révén az orosz „nemzeti hős” energetikai cégek a mindenkori hatalom fő támaszaivá váltak, az evidensen adódó különbségek mellett (mint lakosságszám, a terület nagysága) a politikai berendezkedés is merőben más Oroszországban. Ám a sok különbség ellenére adódnak olyan analógiák, melyek mellett nem mehetünk el szó nélkül.

Első pillantásra a hatalom fundamentumának hasonló pozícionálása tűnik fel (a már említett hiátus ellenére), az ugyanis egyértelmű, hogy a kormányzat lényegesen nagyobb hangsúlyt fektet ma az energiapolitikára, mint tette azt bármely elődje. A Nemzeti Fejlesztési Minisztérium (NFM) csak úgy ontja magából a stratégiákat, melyeket bár sok kritika ér, minőségükkel mégis magasra teszik a mércét – például a gazdasági tárca stratégiaalkotói számára. Az ugyanis lassan egyértelművé válik, hogy Orbán Viktor számára nagyobb prioritással bír az energetikai szektor, mint a többi iparág. Néhány példa (a teljesség igénye nélkül): a gázvezeték-megállapodások, mint az észak–déli gázkorridor, az AGRI-projekt, vagy a Déli Áramlat; kormányközi megállapodások, mint a horvát–magyar ásványvagyon-megállapodás; a T/1941-es energetikai tárgyú törvénymódosító megacsomag, ahol több energetikai ágazat felé is gesztusokat gyakorolt a kormányzat (vélhetően részben az 1 százalékos különadó ellentételezéseként); és végül, de nem utolsósorban a Molban e héten megszerzett állami tulajdonrész. És akkor még nem is foglalkoztunk részletesen a paksi atomerőmű bővítésével, vagy a Magyar Villamos Művek (MVM) földgázkereskedői ambícióival (vagy opcionális Mol-fúziójával), ugyanis ha tételesen számba vennénk minden változást, amit az elmúlt egy évben hajtott végre a Fidesz-kormány az energetikai szektorban, akkor a gazdaság más ágazatai pironkodhatnának, hogy náluk milyen nyugalmas az élet (az más kérdés, hogy vágynak-e erre a kiemelt figyelemre). Ez a prioritásokban tapasztalható aszimmetria pedig bizonyára nem ismeretlen azok számára, akik behatóbban ismerik a kétezres évek eleji putyini Oroszország belpolitikáját. Kapcsolódási pontok sokaságát lehetne még vizsgálni, melyek – már folyó – kutatás tárgyát képezik, lehetőséget adva arra, hogy a szereplők nem csak reaktívan, hanem proaktívan reagálhassanak a változásokra.

Az, hogy a Molban meghatározó részarányhoz jutott az állam, sokakat meglepetésként ért, pedig – az orosz analógiák vizsgálatán túl – az elmúlt év Oroszországgal kapcsolatos politikájából következtetni lehetett egy mostanihoz hasonló forgatókönyvre. Ahogyan az is sejthető, hogy a Szurgut-részvények kivásárlása valószínűleg nem egy önmagában álló megállapodás az orosz és a magyar fél között, hanem sokkal inkább egy olyan csomag része, melyben idővel megjelenhet a paksi atomerőmű, a Malév vagy a hazai földgázhálózat tulajdonlásának kérdése, miként egy új hosszú távú gázszerződés is (a most érvényes 2015-ben jár le). Mindebből pedig az világlik ki, hogy a részvényhányad vételárának kiszámolásakor nem csak a mostani 1,88 milliárd euróval kell majd kalkulálni, hanem a fenti felsorolásból adódó járulékos költségeket is ildomos hozzáadni a majdani végösszeghez.

Ha a mostani kivásárlás politikai ára az, hogy 2015-ig nem tudunk a take-or-pay gázszerződésen változtatni, akkor a számla hosszú távon nagyobbra duzzadhat, mivel továbbra is lényegesen magasabb áron kell vásárolnunk a földgázt Oroszországtól, mint ha a HAG osztrák–magyar vezetéken vennénk meg azt piaci spotáron. Viszont az is megeshet, hogy éppen emiatt üthet nyélbe az Orbán-kormány új gázszerződést Moszkvával, mivel hajlandó volt a mostani magas tőzsdei árfolyamon megvásárolni a Szurgut-részvényeket, ezzel potom 500 millió dollár profithoz juttatva az orosz céget (melynek tulajdonosi összetétele továbbra is homályba vész, így nem lehet egyértelműen kijelenteni, hogy az orosz államkincstárat fogja duzzasztani a bevétel). Ebben az esetben viszont az előző forgatókönyvhöz képest éppen ellenkezőleg fog alakulni a mérleg, és a Molba történő bevásárlás – paradox módon – hosszú távon megtakarítást eredményezhet a hazai gázfogyasztók részére.

Ám éppen a transzparencia hiánya ad okot arra, hogy spekuláljunk. Hiszen a kormányzat, felhasználva a Nemzetközi Valutaalap fennmaradó hitelének egy részét (mely önmagában is egy igen kényes kérdés, ha figyelembe vesszük az IMF tavaly nyári „kipaterolását”), gyakorlatilag az adófizetők pénzéből vásárolta meg a stratégiai fontosságú olajcég egyötödét. Mindezt úgy, hogy egy rövid újsághír sem jelent meg róla előzetesen, és nem előzte meg semmilyen szakmai-politikai konzultáció, amelyet annyira fontosnak tart a kormányzat, legalábbis a kommunikációját tekintve. Ilyenképpen a Mol államosításának további lépcsői vélhetően ugyanúgy nem lesznek publikusak. A tisztánlátás érdekében pedig érdemes alaposan tanulmányozni a korai putyini Oroszország energetikai szektorában történteket, ami a következő években talán egy sor meglepetéstől óvhatja meg az ily módon felkészült iparági szereplőket és a szélesebb közvéleményt.