A román botrány hullámai életre keltik a magyar gondokat

A probléma nem abban van, hogy sokan automatikusan együtt emlegetik a magyar kormány első másfél évében végrehajtott belpolitikai változtatásokat (és az esetenként ezekre született európai uniós bírálatokat), illetve a Victor Ponta vezette román kormány sokakat elképesztő, viharos intézkedéseit. Még csak nem is abban, hogy a két ország és a két kormány helyzetében fennálló különbségekről szinte semmi szó nem esik. Hanem abban, hogy ezek a problémák Romániával kapcsolatban egyáltalán vannak, és így létezésüknél fogva többek reflexeiben azonnal a korábbi „magyar ügyet” is felidézik („leporolják” – ahogy egy brüsszeli diplomata fogalmazott).

A „román ügy” a brüsszeli beszélgetésekben, értékelésekben újra napirendre tűzte a már-már feledni látszott „magyar kérdés(eke)t” is. Még aki nem akarja egybemosni a kettőt, az is egyfajta összehasonlítási pontként többnyire felemlegeti az Orbán-kormány esetét. Vannak, akik igyekeznek különbséget tenni a kettő között, de itt meg nem ritka, aki a bukaresti kormány határozatainak sorozatát éppen a magyarok kárára igyekszik „relativizálni”. Talán nem meglepő, hogy maga a román kormányfő is ezek közé tartozik. Brüsszelben járva legalábbis visszatérően szívesen „határolódott el” a „magyar példától” hangsúlyozva, hogy az Orbán-kormány EU-jogot sértett, alkotmányt írt át, média- és új jegybanktörvényt hozott – csupa olyasmi, ami, úgymond, a román helyzetre nem áll. Tehát akkor miért bántják őket?

Félő tehát, hogy az, ami Bukarestben történik, számos ponton tehet kárt a magyar, sőt a kelet-európai érdekekben is. Bár uniós intézményi megszólalók hivatalosan cáfolni igyekeznek bármilyen „kelet-európai” beskatulyázást, azt azért a színfalak mögött többen elismerik, hogy az eseményeknek sokak szemében van egy térségre kivetülő olvasata – hogy azt ne mondjuk, tanulsága –, melyet nagyon nehéz lesz levakarnia magáról. Főként, hogy EU-intézményi források szerint a „keletiek” politikai lobbizása, tényleges „vegyülése” a „klub” törzsközönségével továbbra is gyerekcipőben jár.

A szlovén, a szlovák, a balti diplomácia jóformán alig észrevehető, a cseh sok esetben inkább még ellenséges is, miként a sokszor hangsúlyozott külön útjával sokakat ismert módon elidegenítő helyenként a magyar is. (Még akkor is, ha közben olyan pozitív kezdeményezések tarkítják, mint a többéves költségvetési vitában éppen magyar ösztökélésre felállt „kohéziós politika barátai” mozgalom).

Egy olyan bonyolult képletben, mint az európai uniós érdekérvényesítés folyamatosan pozíciókat, kapcsolatokat kell építeni, megerősíteni, karbantartani, amit a magyarok esetében eddig tagadhatatlanul nehezített a belső változásokra született sok korábbi bírálat, kétkedés. Mostanra a „magyar ügy” már-már kezdett elhalványulni, átadva a helyét a napi brüsszeli munkának és vele az építkezésnek. Ezt a tendenciát akaszthatja meg Pontáék radikális belpolitikai „rendcsinálása”, mely sokak fejében minimum annyit felidézhet, hogy ez már megint valami olyasmi, „amit a magyarok kezdtek” csinálni. És máris reflektorfényben áll a magyar vonatkozás is. Még akkor is, ha nincs új (magyar) fejlemény; még akkor is, ha éppen bizottsági meg bírósági nyomásra egyes magyar törvények időközben módosultak/módosulnak – éppen a közösségi elvárásoknak megfelelően.

A mindebben rejlő veszélyt fogalmazta meg úgy az egyik brüsszeli diplomata, hogy még ha a magyar kormány a következő hónapokban semmilyen (uniós) „hibát” sem követ el, a román káosz árnyéka akkor is úgy vetülhet rá, hogy az következményeivel ronthat a magyarok megítélésén is.