Szétválás és szétmállás

Eluralja a világgazdaságot a bizonytalanság. A bizonytalanságot mérsékelni képes intézmények pedig maguk is bizonytalanok, a parlamenti pártok szembenállása miatt szinte döntésképtelenek. Ezért egyre nagyobb felelősség hárul a jegybankokra, amelyek egyre messzebb sodródnak az ismeretlen vizeken, s mintha ellenőrzésüket veszítenék azon kísérleti politika felett, amelynek megindítására a pénzügyi válság miatt rákényszerültek, és amelytől szabadulni nem tudnak. A normalizálás csődöt mondott, ahol ilyesmivel próbálkoztak, s nagy kérdés, nem jut-e erre a sorsa az amerikai jegybank is.

E bizonytalan kilátásokra, Kínára, a nyersanyagárakra, az erős dollárra és a makacsul alacsony inflációra hivatkozott szerdán a képviselőház illetékes bizottságában Janet Yellen, a Fed elnöke. Helyettese, Stanley Fischer is úgy fogalmazott, a bizonytalanságok miatt nem tudja, mire juthat márciusi ülésén a Fed. Nem csoda, hogy a piacok is elbizonytalanodnak. Január eleje óta ezt tapasztaljuk, a részvény-, a kötvény- és a devizapiacokon.

Ám a félelmet gerjesztő bizonytalanság mögött alapvetően két egymásba fonódó folyamat húzódik meg. Pontosabban e két folyamaton belül növekvő feszültség. Egyrészről a nem szokványos monetáris politika miatt szétválik egymástól az értékpapírpiac és a gazdasági teljesítmény. A Dow Jones index például 2009 és 2015 között 11 ezer pontról 18 ezerre kúszott fel, ám az amerikai gazdaság növekedési üteme az utóbbi években egyszer sem haladta meg a három százalékot. Önmagához képest ez igencsak lassú iram.

És szétválni látszanak a jegybanki pályák is. A Fed lezárta a mennyiségi könnyítési ciklust, és decemberben már kamatot is emelt, 2006 óta először, míg a japán és az Európai Központi Bank még vásárolja az értékpapírokat, és egyre lejjebb viszi kamatait, immár negatív tartományba. Ez nehezen kezelhető helyzet. A két szétválási folyamat azonban szétmállási folyamatba torkollhat, mert hat-hét év erőteljes jegybanki beavatkozásai ellenére a növekedés még az amerikai szintet sem érte el Európában és Japánban, miközben Kína lassít, és jegybankja ugyancsak ösztönző lépéseken töpreng.

A tartós pangás kora köszönthet be. Ez persze most visszahathat a Fedre, amely az inflációt is lassító, az inflációs cél elérését időben egyre távolabbra helyező új fejlemények közepette vélhetően újra átgondolja, meddig menjen el a szigorításban, ez pedig csak újabb zavart kelt a befektetők fejében.

A Nagy Recesszió kirobbanása után a jegybankoknak bőséges likviditás nyújtásával kellett megmenteniük a pénzügyi rendszert. Lényegében nulla százalékra csökkentek a rövid jegybanki kamatok, abban a reményben, hogy a hosszabb távú kamatok is lejjebb ereszkednek, ezért a befektetők inkább a kockázatosabb eszközök, például a részvények árát hajtják fel, s az így elért vagyonhatáson keresztül élénkül a fogyasztás s bővül a gazdaság.

Ez sikeresnek bizonyult, de mellékhatásokkal. A részvényárak valóban meglódultak, de bármilyen zavaró körülmény, jegybanki célzás nagy ingadozásokat vált ki. Az egyre alacsonyabb kamatokkal az árfolyamokat is igyekeznek gyengíteni a jegybankok, de egymás ellenében ez nem bizonyulhat hatékony fegyvernek. Az elöregedés és a jövedelmi egyenlőtlenségek növekedése miatt ott szaporodnak fel a megtakarítások, ahol mérsékelt a költési kedv, miközben globálisan is az a legfőbb gond, hogy a túlzottan sok megtakarítás nem talál elég befektetési, beruházási alkalmat, elégtelen a kereslet, s ennek feloldásában a jegybankok már nem segíthetnek. Még több pénzt nyomtathatnak, még lejjebb mehetnek a kamattal (ahogy tette ezt csütörtökön a Riksbank), ám ezzel rontják a bankok profitkilátásait s tőzsdei megítélését. Vagyis egyre nagyobb erőfeszítéssel is csak kis növekedést tudnak kicsiholni a gazdaságokból.

Emiatt is ésszerűnek látszik William White OECD-tanácsadó és William Poole volt Saint Louis-i Fed-elnök véleménye, amely szerint a negatív kamat végleg tévút, mert eltereli a figyelmet a szerkezeti problémákról, az alacsony növekedés, termelékenység, beruházás okairól és a valódi megoldásokról. Arról, hogy a pénzügyi többlettel rendelkező országoknak költekezniük, az elöregedő munkaerőt pótolni, az alacsonyan képzetteket oktatni kellene, egyszóval növekedéspárti reformokat bevezetni, de ez már nem a jegybankok feladata. Hanem a bizonytalanságot növelő tényező.