Kátyús az energiaátmenet útja

Gyorsan, de nem elég gyorsan változik a világ energiarendszere. Tavaly a Dániában felhasznált energia 63 százalékát már időjárásfüggő megújulók adták, júniusban pedig Nagy-Britannia 18 napig egyhuzamban volt meg a szénerőművek termelése nélkül. Ám a sok látványos változás kevés a párizsi klímacélok eléréséhez: az elmúlt két évben például nőtt az energiaszektor szén-dioxid-kibocsátása, befékeztek a megújuló alapú energiatermelésbe áramló befektetések, és úgy nőtt a közlekedés villamosítása, hogy a terület által használt áram nagy része fosszilis energiahordozókból származott. Enrique Gutierrez, a Nemzetközi Energiaügynökség (IEA) elemzője szerint ráadásul az sem elég, ha már zöldáram van a vezetékekben. Nem mindegy, hogy azt hogyan használjuk fel, átfogó intézkedésekre van szükség a villamosenergia-hálózatok rugalmassá tétele érdekében. Szerencsére ennek már sok döntéshozó és ipari vezető a tudatában van, így az elmúlt két évben több olyan kampány is indult, amely műszaki megoldást keres az erőművek, a hálózatok, az energiatárolók működése és a felhasználás összehangolására. Ám még ennél is nehezebb kérdés, hogy az áhított rugalmasságot ki teremti meg, kinek a bevonásával.

Enrique Gutierrez szerint a megoldásoknak minden országban a helyi intézményi rendszerhez, hatósági döntésekhez kell igazodniuk. Ezért az egyik általános, de az elemző szerint alaptalan aggodalom az, hogy az így rugalmassá tett rendszerek túl bonyolultak, és annyira országspecifikusak, hogy nemzetközi szinten nem lehet őket megosztani. Ám éppen az ilyen legjobb gyakorlatok megosztására összpontosít az IEA és a 21st Century Power Partnership közös jelentése, bemutatva, hogy a politikai döntéshozók mely területeken avatkozhatnak be közvetlenül, és hol van szükség szélesebb körű tulajdonosi összefogásra a változások érdekében. A jelentés az energiastratégiákból, a terület jogi kereteiből, politikáiból és programjaiból indul ki, mert ezek határozzák meg, hogy egy ország hogyan viszonyul a megújulókhoz, mit és hogyan kíván támogatni ezen a területen. A stratégiák persze elég széles körű célokat jelölnek meg, Kínában például 220 gigawattnyi szénerőmű korszerűsítését. A jogi keretek már konkrétabbak, ilyen a brit elektromobilitási törvény. A legtöbbet mégis a politika és a konkrét programok mondanak, ezek egyike az olaszországi virtuális tárolórendszer. Az egyre összetettebb és decentralizált energiarendszer felé vezető átmenethez nagyon jól hangolt intézményi rendszerre van szükség, vagyis nagyon sok múlik a szabályozáson, a piaci előírásokon és a műszaki szabványokon. A kockázatok és költségek megosztásával a hatóság jelöli ki, hogy a területen kinek mi a feladata, a piaci szabályokon és a szabványokon pedig az múlik, hogy az energiarendszerek tulajdonosai között milyen az interakció. Éppen ezért ezeknek rendre meg is kell újulniuk, Enrique Gutierrez ilyen esetekre példákat is hoz: ha előrelépés történik a nap- és szélerőművek jobb szabályozhatósága vagy a kiegészítő szolgáltatások megjelenése (Spanyolország) terén, további mód nyílik a digitalizációra, célszerűvé válik a független termelők elismerése önálló piaci szereplőként (Ausztrália) vagy a kiskereskedelmi tarifák megreformálása (Szingapúr).

Globális tapasztalatmegosztásra van szükség

Annak érdekében, hogy minél jobban be lehessen azonosítani, hogy az energia-­átmenet érdekében pontosan hol és hogyan kell beavatkozni, a különböző típusú stakeholderek minél szélesebb körei között kell megosztani, összevetni a gondolatokat, tapasztalatokat. A következő évben az IEA és a PSF (Power System Flexibility) is az ezt célzó globális dialóguson dolgozik elsősorban Kínával, Dániával, Németországgal és Svédországgal, valamint az érdekelt nemzetközi szervezetekkel.