Játékos rózsaszín üdeség

Meleg nyári estéken mi más olthatja jobban szomjunkat, mint egy jól behűtött rozé? Ebből kiindulva és az évszakhoz alkalmazkodva ezúttal tizenegy - kizárólag a 2001-es évjáratból származó - mintát mértünk meg. Noha az elmúlt években folyamatosan bővülő választék minden eleme nem kerülhetett be a körbe, arra figyeltünk, hogy minden érdemes borvidék képviseltesse magát.

A nemes versengés végkifejletét elemezve érdekfeszítő tanulságokat kellett levonnunk. Az egyes "bírák" listái még egyetlen kóstoló alkalmával sem "szórtak" ennyire. Talán, mert a rozé az a kategória, amelynek esetében kiemelt szerepet játszhat az egyéni ízlés. Azon túlmenően, hogy e boroknál a legfontosabb értékmérő az üdeség, lehetnek, akik csak a friss gyümölcsösséget tolerálják, némelyek nem haragszanak, ha selymes tanninokat is találnak, mások meg örvendezve fedezik fel az élesztős animalitást. Így történhetett, hogy mindhárom iskola egy-egy képviselője szerzett első helyet. Az animális jegyekkel díszített Tiffán-féle cuvée egyikünknél megverte a teljes mezőnyt, másoknál a sereghajtók közé szorult. Az elsődlegesen gyümölcsös, halvány hagymahéj színű Dúzsi Tamás-kékfrankosnak az aktuális csúcspozíció mellett egy "bronzra" is tellett. Konyári János összetettben diadalmas, cabernet sauvignonhoz méltóan bársonyosan és cseppet sem disszonánsan csersavas munkája csak egyikünknél csúszott le az imaginárius dobogóról, megítélése tehát mégiscsak - a fentiek szerint kivételesen - egyértelmű volt.

A másik konzekvencia: amit kerestünk, megtaláltuk. A tekintélyes sorban egyetlen olyan bor sem volt, amelyet ne ajánlhatnánk a mostanság tomboló nyári estékre. Érvényes ez a gyengébbek közé iktatott versenyzőkre is: Thummerer Vilmos kinyílni nem akaró egri kékfrankos-merlot-jára ("jellegzetes illatélményt nem találok, neutrális"), Günzer Zoltán "vattacukros" villányi kékfrankos-kékoportójára ("öt fok körüli hőmérsékleten ajánlanám kánikulai estére"), a Heimann Pince fuchslijára, amellyel kicsit nehezen tudtunk mit kezdeni ("gyümölcsök, szép savak, kellemes utóíz, jó kis siller"), vagy az Egervin lendületes mátraaljai kékfrankos-zweigeltjére ("gyümölcsös-vaníliás, pici bizonytalansággal").

A sűrű - a dobogó tetején végződő, vagy inkább kezdődő - középmezőny példányait ízlelgetve alig éltünk erőteljes kritikával. A szekszárdi Liszt Pince pinot noirja vonzó, téglavörös színnel mutatkozott be, "rokonszenves" illatokkal és "egész jó" ízekkel folytatta, még ha "semmi jellegzetes nem is jutott róla eszünkbe". Franz Weninger soproni kékfrankos-syrah-járól írtuk: "Mintaszerű szín, ficánkol a pohárban, telt, fanyarkásan krémes íz és utóíz." Tiffánék villányija a viszszakóstolásra hallatlan fejlődésen ment keresztül, épült-szépült. Légli Ottó pinot noir-merlot-ja "szép hagymahéj színűnek, érdekesen gyümölcsös illatvilágúnak" mutatta magát, hogy megállapíthassuk, "jó az eleje, jó a közepe, jó a vége, jó rozé". Dúzsi Tamás borának színe nagyon sápadt lazacra emlékeztetett ("halnak nem enném meg, de rozénak kitűnő"), fanyar illatát pedig határozott, élénk ízek tetézték.

Eddig nem említettük Szőke Mátyás mátraaljai kékfrankosát, amelynek bár "arany" nem jutott, összesítésben megcsípte a második helyet. Köszönhetően fűszerességének, teltségének, erejének, intenzitásának és hosszú-hosszú utóízének. És végül még egyszer a "szín- és illatbomba" Konyáriról: "Színe rózsás, miként a kilátásaink. Illata súlyos, ez nem valami gyorsan leeresztett előlé. Húsos, gyümölcsös. Cabernet-jellegű."