A Balatontól az olasz tengerpartig

Hírlik, a Balaton partja már messze nem annyira népszerű a magyar és a külhoni turisták szemében, mint korábban. A magunk részéről viszont úgy gondoljuk, rosszul teszi, aki elkerüli a magyar tengernek előszeretettel nevezett természeti tüneményt. Meglehet, az optimálisnál számosabb "szocreál" anakronizmussal kell megküzdeniük az arrafelé bóklászóknak, ám a kellőképp érdeklődők örömüket lelhetik a tó környékén. A Balaton ugyanis nemcsak víz, strand és lángos, hanem kultúra, sőt borkultúra is. Ez utóbbi az elmúlt években minden ellenhatás dacára hihetetlen fejlődésen ment keresztül. Erről persze nem könynyű gyakorlati tudást szereznie a laikusnak, egyáltalán nem biztos ugyanis, hogy a part menti kimérésekben balatoni bort mérnek, de ha mégis, az is milyen.

Az eligazodást segítheti Kovács András István könyve, a Balaton és vidéke (a Bor.kul.túra sorozat első darabjaként jelent meg), amely nemcsak az örvendetesen gyarapodó minőségi pincészeteket veszi sorra és értékeli, hanem túraútvonalakat is kínál, s megemlékszik mindazokról a látnivalókról is, amelyeket érdemes felkeresni.

Részint a könyv anyagára, részint saját ismereteinkre alapozva vegyük sorra a borvidékeket és a legjobb mestereket. Itt jegyezzük meg, hogy pillanatnyilag nem kevesebb, mint hat borvidéket találni a tó mentén, ami különösen az eligazodni próbáló külföldieket hozhatja zavarba. Igaz, egyre határozottabbak annak a tervnek a körvonalai, amelynek eredményeképpen hamarosan megalakulhat a balatoni borrégió.

Kezdjük délen. Itt találjuk a jelenleg Balatonboglári néven futó borvidéket, amely bár nem számít "történelminek" - legesleg-újabb kori története negyvenéves sincsen -, ám ehhez képest egyre nagyobb lelkesedéssel gondolnak rá a borbarátok. Ennek oka főként Légli Ottó tevékenységének köszönhető. A rokonszenves borász évtizede készíti nemes száraz fehérborait, amelyek között folyamatosan növekszik a testesebb chardonnay-k, sauvignon blanc-ok, rajnai rizlingek aránya, de nem kell csalódniuk azoknak sem, akik a forró nyáresték italaiért vannak oda. Légli Ottó 2001-ben készítette el első, piacra szánt vörösborát, egy cabernet sauvignont, és azzal is nagy sikert aratott. A dél-balatoni vörösborosok legjobbja azonban Konyári János. A lellei mester - aki családi pincészete mellett a jó nevű St. Donatust is irányítja - évek óta megbízhatóságáról híres. Legutóbbi nagy dobásaival - a St. Donatus-féle 2000-es Sínai-hegyi cabernet sauvignonnal és a "családi" Sigillum Loliensével, ugyancsak 2000-ből - felzárkózott az ország legnagyobbjai mellé. Akár azt is mondhatjuk: megérdemelten lett a Vylyan Rt.-Takler Ferenc-Konyári János-Franz Weninger "tengely" tagja.

Az apró Zalai borvidéken a civilben orvos Bussay László viszi a prímet kitűnő, tartalmas fehéreivel, Keszthelyen van a székhelye a feltörekvő Bezerics-Németh Borháznak, míg Badacsonyban az "intézménynek" számító Szeremley Huba magaslik ki. Utóbbit bizonyára a változatosság gyönyörködteti, minthogy a nemes édes borok világában éppúgy aratott nagy "diadalokat", ahogyan vörös kirándulásai miatt sem kell szégyenkeznie: pinot noirja hazai szinten minden összehasonlítást elbír. A Balaton-felvidéken Tóth Sándorra indokolt felhívni a figyelmet, aki nemcsak borász, hanem történész és filozófus is. A Balatonfüred-csopaki borvidéken alkot a 2000-ben az év bortermelőjévé emelt Figula Mihály, de újabban a híres Ranolder-pince feltámasztójára, Jásdi Istvánra is figyelni kell.

Nem közvetlenül a tónál található ugyan - és nem szerepel Kovács András István könyvében sem -, de alig néhány kilométerre, feltétlen meg kell említeni a Somlói borvidéket, Magyarország egyik gyöngyszemét is. Itt elsősorban Györgykovács Imre és Fekete Béla munkásságáért indokolt rajongani.