Padlóra küldheti az olajár a szegény országokat
Az olaj ára az egyik legfontosabb makrogazdasági tényező. A magasabb árak nemcsak az olajimportőröket, de az egész világgazdaságot veszélyeztetik. A világgazdasági növekedés, a nemzetközi kereskedelem és a beruházási tevékenység lassulásához az 1999-2000-es olajár-emelkedés is hozzájárult, bár itt egyéb tényezők is komoly szerepet játszottak. Az azóta bekövetkezett fellendülés visszafogott mértéke pedig részben éppen a növekvő olajárak következménye. A modellszámítások azt jelzik, hogy a GDP növekedése legalább fél százalékponttal magasabb lehetett volna az elmúlt két-három évben, ha az árak a 2001-es szinten maradnak.
A mostani árfelfutás gazdasági háttere lényegesen különbözik a korábbi drágulásokétól. Valamennyi az igen gyors, sőt túlfűtött gazdasági növekedés idején történt. Jelenleg viszont az árak akkor emelkednek, amikor a gazdasági növekedés csak alig állt helyre, tetemes túlkapacitások vannak a feldolgozóiparban, és az infláció is alacsony. A cégek ma nem képesek a magasabb energiainput költségeit továbbhárítani, mivel a kis- és a nagykereskedelemben a verseny igen erős. Így a magasabb olajár inkább a profitok erodálását eredményezte, mintsem az infláció felpörgését. A fogyasztói árindex tavaly az OECD-országok többségében mérséklődött, Japánban a defláció folytatódott. A gyengébb dollár 2002 végétől sok ország számára ellensúlyozta a magasabb olajárak hatását, főképp igaz ez az eurózónára és Japánra. A vállalati profitok mérséklődése vagy lassuló növekedése hátráltatja a beruházásokat és a foglalkoztatás bővülését, pedig a fellendülés 2003-ban már a világ sok országában elindult. Az előző olajárrobbanásoktól eltérően az egyes országok pénzügyi intézményei egyelőre a kamatlábakat alacsonyan tartották, s a korábban jellemző inflációs spirál sem indult el.
A magasabb olajárak okozta gazdasági fenyegetés valós marad. Az OPEC további termelés-visszafogásától való félelem, a venezuelai politikai bizonytalanság és az alacsony készletszint a kőolaj és származékai árát tovább emelte. A jelenlegi piaci viszonyok inkább labilisak, mint stabilak, részben a (geo)politikai bizonytalanság, részben a feszített termékpiac - főképp az Egyesült Államokban az üzemanyagpiac helyzete feszült - felfelé tolja a kőolajárakat. A határidős jegyzések megugrása az elmúlt hónapokban azt jelzi, hogy a jelenlegi olajár-emelkedés tartós marad. Amennyiben valóban így történik, az olajimportáló országok számára ennek a makrogazdasági hatásai igen fájdalmasak lesznek, főképp, mivel szinte valamennyi OECD-országban igen nagy a költségvetési hiány, a munkanélküliség pedig makacsul magas. A válság miatt a pénzügyi egyensúly várhatóan tovább romlik, a kamatlábak növelésére irányuló nyomás erősödik, az üzleti és fogyasztói bizalom most kibontakozó folyamata félbeszakad, a jelenlegi konjunktúraciklus fellendülési szakaszát veszélyezteti.
Az IEA modellszámítási eredményei azt jelzik, hogy ha az olajárak középtávon tovább emelkednek, ez aláássa a világgazdaság kibontakozó fellendülését. Az olajimportáló fejlődőket érzékenyebben érinti ez a helyzet, mivel gazdaságuk energia- és olajigényesebb. Az IEA, az OECD és az IMF közös, változatlan árfolya-
mokkal számoló elemzése szerint a hordónkénti olajár 25 dollárról 35-re való tartós emelkedése azt eredményezné, hogy az OECD-országok a magas olajárakat követő két évben elveszítenék GDP-jük 0,4 százalékát. Az infláció mintegy fél százalékponttal emelkedne, nőne a munkanélküliség.
Az OECD 2003-ban kőolajszükségletének több mint felét importálta mintegy 260 milliárd dollár értékben, amely 2001-hez képest 20 százalékos emelkedés. Az eurózóna országainak függősége az importkőolajtól magasabb, itt a GDP körülbelül fél százalékkal esne, s az infláció is fél százalékponttal emelkedne. Az Egyesült Államokat érinti legkevésbé a drágulás, mivel a belső szükségleteket viszonylag nagyobb arányban fedezik a saját források. Ha az olajár tartósan magas maradna, az amerikai GDP 0,3 százaléknyit mérséklődne, míg a japán GDP 0,4 százalékkal apadna, hiszen az ország fajlagos olajigénye a legalacsonyabbak, világpiaci olajfüggősége viszont a legmagasabbak közé tartozik. A magasabb olajárak várható kedvezőtlen hatása az olajimportáló fejlődő országok számára még súlyosabb. Ezen gazdaságok energiaigényesebbek, és gyengébb a felhasználási hatékonyság is: általában kétszer annyi energiát használnak fel egységnyi kibocsátáshoz, mint az OECD-országok. India GDP-jének 3 százalékát, azaz 15 milliárd dollárt költött olajimportra 2003-ban: ez a 2001-esnél 16 százalékkal magasabb. Az ázsiai országok átlagosan a GDP 0,8, a legszegényebb, eladósodott államok a 1,6 százalékát veszítenék el a következő években, ha az olajár 10 dolláros emelkedése bekövetkezne. A legszegényebb afrikai országoknál a veszteség a GDP 3 százalékát is elérheti.
Összesítve a világ bruttó termelése fél százalékponttal - mintegy 255 milliárd dollárral - lenne kisebb a következő években, figyelembe véve az olajexportálók többletbevételeit is. A magasabb olajár miatt az importáló országokból az exportálókhoz irányuló transzfer 150 milliárd dollárt tehet ki. Az üzleti és a fogyasztói bizalom elvesztése, a nem megfelelő gazdaságpolitikai reakciók, a magasabb gázárak ezeket a gazdasági hatásokat tovább erősítik.
A magasabb olajáraknak az OPEC-országok gazdasági növekedésére gyakorolt hatása számos tényezőtől függ, de főképp attól, hogy ezt a többletbevételt milyen módon költik el. Hosszabb távon az OPEC olajbevétele és
-termelése valószínűleg alacsonyabb lenne, mert a magasabb árak nem ellensúlyoznák teljes mértékben a mennyiségi csökkenést. Az IEA legújabb beruházási tanulmánya szerint az OPEC kumulált bevétele 2001-2030 között 400 milliárd dollárral lenne alacsonyabb egy visszafogott közel-keleti beruházási szcenáriónál, amelyben a termelés visszafogása miatt 20 százalékkal magasabb árakkal kalkuláltak.
Közép-európai szemmel nézve azonban a magasabb kőolajárak kialakulása miatt nem lehet az OPEC-országokat, illetve a kőolaj-exportálókat egyedül vádolni. A világgazdasági recesszió közepette az Egyesült Államok fogyasztása igen magas szinten maradt, ez tükröződik a hatalmas költségvetési deficitben és a folyó fizetési mérleg súlyos hiányában.
A növekvő igényeket főképp az ázsiai országok, főként Kína elégíti ki, a termelésfelfutás nyersanyag- és energiaigénye óriási. Az amerikai kettős deficitet is részben ázsiai országok jegybankjai finanszírozzák. Kína - versenyképessége megőrzése érdekében - nem engedi valutája árfolyamát erősödni, a tetemes devizabevétellel pedig az amerikai költségvetési hiányt finanszírozza, de így tesz a japán jegybank is. Az olajár és a nyersanyagárak emelkedésében komoly szerepet játszik, hogy a termékek ára dollárban van kifejezve. A magas ikerdeficit okozta dollárárfolyam-esés kedvezőtlen hatása így részben a nyersanyagtermelőkre jutott, az áremelés ezért gazdaságilag érthető.
Az IEA-OECD-IMF-elemzés helyesen állapítja meg, hogy a magasabb olajár veszélyezteti a most kibontakozó fellendülést, nem hangsúlyozza viszont, hogy a magas olajár nemcsak az OPEC termelés-visszafogásának, hanem USA gazdaságpolitikájának, hisztérikus tőkepiacainak is a következménye. Ettől függetlenül bizonyos: a legnagyobb vesztesek a szegény országok lesznek.
