Három új magyar merlot meg a többiek

Tulajdonképpen már Gere Attila 2000-es Solusa óta biztosra vettük, hogy a magyar merlot-król szép nagy cikket kell írni, sok dicsérő szóval és valami reményteli jövőkép megrajzolásával. De lehet, hogy mégsem 2000-rel kellene kezdeni. Hanem mondjuk 1997-tel, és megint Gere Attilával. Meggyőződésünk szerint a mester abban az esztendőben készítette el az első olyan merlot-t kis hazánkban, amelyet nemzetközi megméretésre is alkalmasnak ítéltünk. Tintafekete színre emlékszünk, gyümölcsös, fás, füstös zamatokra, hatalmas, ám bársonyos tanninokra. Volt, aki berzenkedett, s azt mondta, ez tiszta cabernet, hová lett a merlot szilvás lágysága? Azóta bizonyára ő is tudja, hogy a merlot az nem szilva meg meggy, nem könnyű nyár esti játék.

Azóta mi is tudjuk: Magyarországon pontosan ebből a Pomerolban és St. Emilionban őshonos fajtából lehet összehozni a legfajsúlyosabb borokat. Persze talán korai kinyilatkoztatni. Mert igaz ugyan, hogy a Petrushoz foghatóan drága vörösbor legfeljebb Bourgogne-ban terem, ám az sem vitás: a Pomerol-kultusz legfeljebb a 60-as évekig vezethető vissza. És nem évszázadokra, mint Medoc cabernet-i esetében. Szóval maradjunk annyiban: viszonylag fiatalon ma mifelénk a merlot-k mutatják magukat a legszebbeknek. Az idő meg majd eldönti, mire lesznek képesek ők, no meg az igazi, mélységes, az évtizedeknek készült cabernet-k.

Végeztünk egy kísérletet. Szokásunk szerint vakon összekóstoltunk néhány nem feltétlen összeillő ínyencséget: három magyar merlot-t és két cabernet-domináns versenyzőt. Hogy pontosabbak legyünk: három vadonatúj magyar merlot-t, egy érett magyar cuvée-t (merlot-val) meg egy valamivel ifjabb medoci csúcsbort. A tapasztaltak teljesen lenyűgöztek bennünket. Sorrendről nem is beszélünk az alábbiakban. Talán csak annyit említünk, hogy az újabban sokszor bizonyított egri Lőrincz György 2002-es Mythosa nem tudott lépést tartani szenzációs versenytársaival. Ettől még ez is jó bor. Sőt nagyon jó. Ebben a mezőnyben azonban ez kevés volt.

A véletlen úgy hozta, hogy elsőként a Chateau Cos d'Estournel 2000-es St. Estephe-je került poharainkba. (Természetesen akkor még nem tudtuk ezt.) A pincészet Medoc legjelesebbjeinek egyike, 2-me cru, vagyis a legnagyobbakat közvetlenül követő Grand Cru Classék közül való. A kivételesen nagy minőségű 2000-es évjáratból származó bora előtt megemelték képzeletbeli kalapjukat az ítészek világszerte (osztották a 94-96 pontokat rendesen), ami árában is megmutatkozik: mi 140 dollárért vásároltuk. Hogy okosan tettük-e? Feltétlenül. Az éjfekete színárnyalatokról nem értekezünk: minden minta esetében ez volt a "beépített extra". "Első illata nem túl határozott, de párc perc után sokkal mélyebb, bordeaux-ibb, likőrös beütéssel" - jegyeztük meg kapásból. Aztán nagyon száraz tanninokat észrevételeztünk, és viszonylag visszafogott komplexitást. De hát egy nagy bordeaux-i attól az, ami, hogy lassan mutatja meg magát. Ahogyan múltak a percek, a félórák és az órák, úgy sűrűsödött és gazdagodott, erősödött és hatalmasodott, hogy a végére, az utolsó visszakóstolás után ne mondhassunk mást: "Klasszis!"

Másodjára Lőrincz György 2002-es Mythosa méretett meg. Nagyon gyümölcsös, kis égett gumival tetézett illattal kezdett. Villányi? - tette fel a kérdést egyikünk, merőben rossz irányba tapogatózva. Friss, igen friss - egészítette ki észrevételét, és ebben már nem tévedett. A Lőrincz-merlot ízében sokkal meggyőzőbbnek bizonyult, mint illata alapján gondoltuk volna: kellemesnek és komplexnek, hosszú, szép és száraz tanninokkal, díjazandó fűszerességgel. Időre van szüksége - rögzítettük.

És ekkor jött az este leg-leg-leg szereplője. (Csak azért nem mondjuk, hogy legnagyobb meglepetése, mert volt már szerencsénk hozzá korábban is.) "Nagyon sűrű és izgalmas, olyan, mint a legjobb toscanok, pedig nem az" - állapítottuk meg. "Szenzációsan komplex, gyümölcsös, és olyan koncentrált, hogy falra kell mászni tőle" - kiáltott egyikünk, de ülve maradt. "Ennél jobbat nehéz elképzelni" - mondta megint. "Abszolút klaszszis" - halmozta tovább a szuperlatívuszokat. Aztán egyszer csak kiderült, amit amúgy is sejtett: a bor nem volt más, mint a Weningerek 2001-es soproni merlot-ja a Spern Steiner-dűlőből. Franz Reinhard Weninger nemrégiben azt mondta e sorok írójának, hogy náluk a 2001-es évjárat jobb lett, mint a 2000-es. Több benne a finesz. Franz Reinhard tudja, mit beszél. Bort készíteni is tud.

A Solus következett. 2002-ből. Az a Solus, amely úgyszólván három nap alatt fogyott el a pesti vinotékákból. Hogy miért is? "Egészen csodálatos. Minden van benne. Fűszeres, gyümölcsös, kávés, gyönyörű. Mélységesen mélységes, szélességes és nagyon egységes" - rajongtunk. "Jók a savai is, hosszú életű lesz" - feltételeztük. Gere Attila merlot-ja is Bordeaux-t idézte később, likőrösségével és holmi izgalmas "vegetáliákkal". "Egyre szenzációsabb - próbáltuk emelni a tétet a visszakóstolásokkor -, igen-igen sűrű és izgalmas."

Végül a legidősebb bor került elénk: Gere Attila 1997-es Kopárja. Az első Kopár: cabernet sauvignon és franc, merlot-val kiegészítve. Kezdetnek ezt mondtuk illatáról: "Eddig a legsűrűbb. Likőrös, animális, izgalmas és minden, minden, minden" - fogalmaztunk elveszve az élvezetek között. Ízében is nagyon szép, komplex és jó a vége is - konstatáltuk, s végül megállapítottuk: a legszebben korosodott villányi bort sikerült megkóstolnunk, és éppen akkor, amikor fejlődésének csúcsára ért.