Dugóhúzó

Az olaszrizlingről rengeteget beszéltünk eddig is, de átütő minőségű bor még nem készült belőle, hacsak Szeremley Huba elegáns késői szüretelésű darabjait nem említjük. A száraz rizling azonban más. Hogy milyen, ha finom, arra aktuális dugóhúzásunk alkalmával kerestük a választ. Amely válasz röviden így összegezhető: élénk, izmos, komplex.

Az olaszrizlinget több mint ötezer hektáron termesztik Magyarországon. Ez egyszersmind azt jelenti, hogy a fajta toronymagasan vezeti a vonatkozó toplistát. A borkultúra immár másfél évtizedes bontakozása ellenére azonban eddig nem túl sok kiemelkedő olaszrizlinggel találkozhattunk a vinotékák polcain. Hiába: a fajtában bízó termelőknek nehéz megbirkózniuk mindazzal, ami fél évszázad alatt tönkretette hírnevét. Az olasz a bikavérhez hasonlóan a "minőségi tömegbor" szinonimájává vált, és a száraznak nevezett savanyútól menekülő borbarátok másutt kerestek enyhülést és szép élményeket.

Hanem az utóbbi években kreatív mesterek felismerték, a lényegében hungaricumnak tekinthető fajtában ott a lehetőség, van esély komplex, izgalmas és vonzó borokat készíteni belőle. Amelyek nemhogy felveszik a versenyt a világfajtákkal - elsősorban a chardonnay-val -, hanem egyediségük révén hamarjában el is hódíthatják tőle a friss ízekre szomjazókat. Így lesz a régiből új, a megkopott hagyományból reneszánsz.

Jó évünk van: a lassan véget érő esztendő egyik nagy élményét a pinot noirok szemlézése hozta, és most megint van okunk szét szavakat írni. Míg korábban legfeljebb egy-két borászt dicsérhettünk "olaszul" - Szeremley Hubát, Bussay Lászlót, például -, a frissiben kóstolt tételek közül legalább nyolcban felismerhetőnek bizonyult készítőjének igényessége. Öles léptekkel fejlődünk tehát. Örömteli az is, hogy az ország fontosabb borvidékeinek szinte mindegyikén találhatók termelők, akiknek produktumai ott tülekedtek képzeletbeli dobogónkon és környékén: a Balaton északi és déli partjától Somlón, Egeren át Villányig.

Lőrincz Györgyöt, az egri St. Andrea Pincészet agilis gazdáját nem először van okunk dicsérni 2004-ben. Szóláti olaszrizlingje erősen fás illattal mutatkozott be, majd előkeveredett némi mineralitás is. Ízében ugyanez a világ folytatódott, miközben a bor szépen nyílt-gömbölyödött poharainkban. Végleg az ital hallatlan élénksége győzte meg az "ítészeket" kvalitásairól. Vitalitása az idő múlásával messze felülírta a barrique talán túlontúl markáns hatásait.

A legkisebb területen gazdálkodók között legnagyobbnak számító mestert, Györgykovács Imrét is adódott alkalmunk piedesztálra emelni elmúlt kóstolásokkor. Ha innen nézzük, somlói emberünk nem tett mást, mint hozta a formáját. 2002-es olaszrizlingjének illatánál kifinomultabbat nem találtunk a sorban. "Mineralitás" - szorítkozott a lényegre jegyzetében egyikünk. Mások mogyorót, mézet, animalitást is felfedeztek. Igaz, ízében árnyalatnyit kevésbé volt meggyőző a tétel, minthogy "vulkanikusságához" képest talán szélesebbnek mutatkozott a kelleténél, ami lendületessége rovására ment.

Malatinszky Csaba 2003-as siklósija osztotta meg a leginkább csapatunkat. Ahhoz képest, hogy ketten - köztük e sorok írója - a legjobbnak minősítettük, hármunknál a mezőny első felébe sem fért be. "Füstös, gyümölcsös, gazdag illatvilágú, jó gerincű, férfias bor" - mondta az, akinek tetszett. "Minerális, testes, pörkölt mogyorós, szép, erős. Talán az alkohol szurkál kicsit, de nem baj" - hangsúlyozta másik híve. A visszakóstolásnál egybehangzóan állítottuk: "Jól tartja magát, egyenes darab." Kritikusai ehhez képest azzal hozakodtak elő, hogy hamar kiüresedett a bor, és csak édessavanyú ízek maradtak utána. Ölre nem mentünk, de egyezségre sem jutottunk.

Jásdi István teljesítményéről külön értekezésbe indokolt bonyolódnunk. A csopaki rizling "feltámasztását" alapvető céljaként megfogalmazó mester igyekezetének most kóstoltuk az első figyelemre méltó eredményeit. Pillanatnyi benyomásaink ellentmondásosak, mégis biztosak vagyunk abban, hogy Jásdi István jó úton jár. Nemrégiben kerültek piacra első dűlőszelektált olaszrizlingjei, és betettük a sorba az egyszerű "csopakit" is. Pontosan ez hozta az este legkellemesebb meglepetését. Mi tagadás, egyikünk a sor legjobb borának minősítette a reduktív, ezer forint alatt hozzáférhető tételt. Ezt nyilván "nagyon jó tartásának, tisztaságának, finom utóízének, konzisztenciájának" köszönhette. A Siralomvágó és a Lőczedombi pedig egyformán sokra hivatott tétel. Gazdag illatokkal, komplex ízekkel, hatalmas testtel. Meglehet, éppen testességük miatt nem kerülhettek a legelső pozíciókba, hiszen savaik - úgy éreztük - nem emelték fel eléggé őket.

Sikert aratott még Gál Lajos egerszólátija és Légli Ottó szőlősgyörökije is. Előbbi egy jó furmintra emlékeztetett, borsmentával, gyümölcsökkel, míg utóbbi igen gazdag, gyümölcsös-animális-minerális illatával hódított. Igaz, a rendkívül magas alkoholtartalom - és a vélhetően ennek köszönhető édesség - rátelepedett ízeire, így feljebb nem kapaszkodhatott.