Lazítást váró fojtópontok
A világ nagy olajfelhasználói főként nyugati, iparosodott országok, viszont a legjelentősebb termelők a Közel-Keleten, a szovjet utódállamokban, Nyugat-Afrikában, Dél-Amerikában találhatók. Naponta ezért mintegy 43 millió hordó olaj van úton, kétharmad részben tartályhajókon, a többi vezetékeken. A tartályhajón történő szállítás vonzó: olcsóbb, hatékonyabb mint a vezetékes, s azzal szemben útvonala még rugalmas is.
Ám a tengeri útvonalak gyakran leszűkülnek, úgynevezett földrajzi fojtópontokat érintenek. Ezekben a szállítás elakadhat, felfelé kényszerítve az olajárakat, s veszélyeztetve az ellátást. Veszélyeket is rejtenek. Kedvenc helyei a tankereket (is) kirabló kalózhajóknak, s gyakran balesetek is történnek a szállító járművek ütközései miatt. Ez utóbbi veszélyok csökkentésére adott szorosban csak adott méretű tartályhajók közlekedhetnek. Így viszont egy adott fojtópont egyértelmű üzleti győztese az a szállítóeszköz, amelynek az ottani áthaladáshoz megszabott műszaki paraméterei vannak, s méretei alapján fogadni tudják a helyi kikötők. A közel-keleti olajat például leginkább a nagy befogadóképességű és hosszú útvonalakra tervezett, úgynevezett VLCC-k továbbítják.
Gyakori kockázatcsökkentő megoldás, hogy a fojtópontnak minősülő tengerszorosok elkerülésére, azok tehermentesítésére vagy más megfontolásból vezetékes elkerülőket, úgynevezett bypassokat építenek. Bár ezzel a folyamatos tengeri úthoz képest kétségtelenül drágább megoldást vetnek be - jelentkezik maga a vezetékberuházás, az átrakás és a szállítási költsége is -, még mindig olcsóbb, mint ugyanezen elkerülő útvonalon a vasúti vagy a közúti megoldást választani. Helyenként politikai megfontolások is a vezetékhasználat mellett szólnak az egyéb szállítási módokkal szemben. Ilyen, amikor egymással rossz viszonyban lévő országok határán kell keresztüljuttatni az olajat. A kérdés ugyanakkor nem merül fel a kanadai-amerikai határon, Európa belsejében pedig egyértelműen a vezetékes szállítás a meghatározó.
