művészet & érték

Először 1964-ben hívta fel valaki a figyelmemet Pauer Gyula kiállítására, amelyre elmentem, s azóta jó barátok vagyunk. Igaz, az évtizedek óta tartó, folyamatos jó barátság egy dolog, ettől még nem kellene most Pauer-képet választanom. Csakhogy ő nemcsak barátnak kiváló, hanem alkotóként is az. Fantasztikus elme, aki olyan műveket hoz létre, amelyek előtt nem lehet csak úgy elmenni. Meg kell állni kicsit, töprengeni. Pauer Gyula volt az, aki a pszeudoművészetet kitalálta, majd kiteljesítette. Ő készített úgy gömbfelületet, hogy azon horpadás látszott, de aki megtapintotta, érezhette, hogy az alkotó csak a szemet tévesztette meg. Nem volt azon semmiféle horpadás.

Érdemes megemlíteni, hogy ez a 70-es években történt, amikor bármerre jártunk, mindenhol mást tapasztaltunk, mint amit a rádióban hallottunk, az újságokban olvastunk. Pauer Gyula ebből teremtett remek művészetet. A kor legégetőbb problémáit szemléletessé tudta tenni a maga művészi eszközeivel. Akadtak olyan jelentős művei, amelyek bejárták a világot, s készített remek, elgondolkodtató díszleteket is. Egyáltalán: Pauer Gyula sokoldalú művész, aki több mindent magas szinten művelt - épp itt az ideje, hogy a Műcsarnokban legyen nagy életmű-kiállítása.

A Rau tükrös szekrényben című képét egy szobromért cseréltem. Az illető, akinek a tulajdonában volt, Pauer Gyulától vette a festményt, nekem meg annyira megtetszett, hogy haza sem akartam jönni nélküle. A probléma itthon kezdődött: nehezen tudtuk elhelyezni a képet, amely a legnagyobb festmény a gyűjteményünkben. A 2001-ben megjelent Kortárs magyar művészeti lexikon 3. kötetében éppen ez szerepel az egyik főműveként.

A Rau tükrös szekrényben sok mindent adott nekem, de a legfőbb, ami izgat benne, a kettősség. Az, hogy állok egy festmény előtt, s akaratlanul is odamegyek hozzá, szeretném végigsimítani. Mert annyira szeretném kitapintani a domborulatokat. Mert úgy érzem, hogy azok a domborulatok kiállnak, ahogy a tükör gombja is kiemelkedik. Aztán odamegyek, s azt érzékelem, hogy ez teljesen sík felület. Síkká változtatott dombormű.

Bizony, sok mindennel így vagyunk az életben. Vannak esetek, amikor hallunk valamit, s meg vagyunk róla győződve, hogy az fekete. Aztán szép lassan közelítünk, alaposan szemügyre veszszük azt, amit megpillantottunk, s az a valami elkezd szürkülni. És mire odaérünk, egész közel, s megsimogatjuk, kicsit még le is poroljuk, kiderül, hogy fehér! Vagy épp fordítva: fehérnek látszott, de kiderül, hogy csak a porrétegtől volt fehér, valójában inkább fekete.

Ez sok mindenben így van, a politikától a mindennapi életig. Pauer Gyula ezeket a kettősségeket mutatja meg jól látható, ha kell, tapintható módon: bizony, vigyázni kell, mert a valóság és a látszat nem mindig esik egybe.

Érdekes az a technika is, ahogyan ez a kép készült. Pauer Gyula fog egy ilyen méretű vásznat, bevizezi, majd tökéletesen rásimítja a nedves vásznat a szekrényre. Olyannyira, hogy szinte ráragad. Akkor egy szórópisztolylyal oldalról, egészen lapos szögben elkezdi fújni rá a színeket, egyik oldalról jönnek rá a sötétebbek, a másik oldalról, ahonnan a valóságban is kapja a fényt, onnan meg a világosabbak. Aztán, amikor még szinte nedves, lefejti a szekrényről a vásznat, amely aztán lelöttyed, s amikor a víz kiszárad belőle, langyos vasalóval kisimítja. Így lesznek ilyen bámulatosan plasztikusak ezek a gyűrődések, hullámok, domborulatok.