Népszerű íróeszközök múltja és jelene

Nem szabad alábecsülni a tollak túlélési képességét: hagyománytisztelők és divatimádók is megtalálják a megfelelőt

Az ókorban sok írás készült toll használata nélkül: a babilóniaiak egy ék alakú eszközzel vésték agyagtáblákba ékírásos jeleiket, a rómaiak feliratokat véstek az emlékműveikbe és "stílussal" írtak a viaszborítású tábláikra. A kínaiak ecsetet használtak kalligráfiáikhoz ugyanúgy, mint az egyiptomiak a hieroglifáikhoz.

A nádtoll volt a legelterjedtebb eszköz a papirusztekercsekre történő íráshoz, majd a lúdtoll már a 7. sz-ban felváltotta a nádtollat. Bár ez utóbbit még bizonyos esetekben továbbra is használták, de a lúdtoll dominánssá vált Európában és a későbbiek során Amerikában is. A 17. sz. végéig csak gyenge próbálkozások léteztek a tartós, csontból vagy fémből készült toll készítésére (Pompejiben például találtak egy bronztollat). Ennek ellenére 1803-ban Londonban sikerrel dobtak piacra fémből készült tollakat. 1820-ban találták fel a modern típusú, fémből készült tollhegyet, és 1829-re már az acél tollhegyek gépi előállítása felváltotta a kézit. Egy fél évszázad elteltével a fémhegyű tollak gyakorlatilag kiszorították a lúdtollat, és több évtizeden keresztül egyeduralkodók voltak. Az 1870-es évekre tehető az úgynevezett sztilográf töltőtoll feltalálása is. Ez egy hengerből állt, amit a szár egyik végére erősítettek, és amiből egy tűs zár állt ki: ez benyomódott, amikor a toll a papírlaphoz ért, és ezzel tette lehetővé a tinta kiáramlását. De az első igazán sikeres töltőtoll megjelenéséhez L. E. Watermannra kellett várni egészen 1884-ig. Watermann amerikai gyorsírástanár volt, aki később biztosítási ügynökként dolgozott. Azt állította, hogy találmánya egy újonnan vásárolt tollával bekövetkezett felsülésének köszönhető. Egy potenciális ügyfelet vesztett el amiatt, hogy a toll nem működött, és a babonás ügyfél nem volt hajlandó egy másikkal írni. Watermann-nak egy hatékony adagolóval (ami az éppen szükséges tintamennyiséget biztosítja) sikerült megoldania a problémát, és ezzel háttérbe szorította a többi feltalálót. A Watermann-féle toll - sok elődjéhez és utódjához hasonlóan - kézitöltéses volt, amihez egy egyszerű szemcseppentőt használtak. Az öntöltő típusú tollról először egy 1832-ben Angliában bejegyzett szabadalom ejt szót. Az első emelőkaros töltőt W. A. Sheaffer találta fel 1907-ben, és a rá következő évben szabadalmaztatta is. A forgó golyócskával ellátott tollhegyet ugyan már 1888-ban szabadalmaztattak kihúzótoll név alatt, de 1945-ig - az amerikai hadseregben való elterjedéséig - várni kellett a sikeres gyártás beindulásához. Egy különleges összetételű tintát használtak hozzá, és a tartályába legalább egy évre vagy 275 órányi folyamatos írásra elegendő menynyiség fért.

Bíró László József újságíró az 1930-as években Budapesten kísérletezte ki golyóstollát, amelyet 1931-ben a Budapesti Nemzetközi Váráron be is mutattak. Ez a golyóstoll már nagyüzemi gyártásra is alkalmas volt. A találmányt 1943-ban Argentínában szabadalmaztatta, ott Eterpen, Franciaországban pedig Biró Crayon néven forgalmaztak. Érdekes, hogy manapság együtt léteznek a korábbi tolltípusok. Hagyománytisztelők, és divatőrültek egyaránt válogathatnak a kínálatból. Sokan még mindig a hagyományos töltőtollakkal szeretnek írni, és a kezdő kalligráfusoknak is sok régi, széles fejű tollat adnak el. A sztilográf toll egyik változatát műszaki rajzolók és grafikusművészek használják a kihúzásokhoz, de sok kalligráfus még mindig használja a régi vágású, mártós tollat.