Nagy remények - rideg valóság

Kevés szakember tudott a nulláról indulva, tőke nélkül erős közép-vállalkozást felépíteni az elmúlt másfél évtizedben. A legtöbben már az első években önként feladták, vagy később elbuktak. Önnek hogyan sikerült?

Nem adom fel a terveimet egykönnyen, sőt ha kell, keményen ütközöm értük. Végzős villamosmérnökként a szegedi Délépnél árkalkulátorként, íróasztalhoz kötve dolgoztam, miközben építkezésen szerettem volna kipróbálni magam, és előbbre jutni a szakmában. Négy év kitartó elszántsága és egy viharos munkahelyi átigazolás kellett ahhoz, hogy művezetőként dolgozhassak az akkori Csongrád Megyei Építőipari Vállalatnál - Csomiép -, ahol később építésvezető, majd fő-építésvezető lettem, végül a cég főmérnöke 1989-ig, amikor is megalapítottam társaimmal a Ferroépet.

Otthagyott egy jól fizető főmérnöki állást a rendszerváltás hajnalán. Nem volt ez kissé felelőtlen lépés?

Egyetlen percig sem féltem attól, hogy mi lesz velem. Az építőipar már akkor teljes mélyrepülésben volt, és az állam magára hagyta cégeit. A Csomiépet is át kellett alakítani, "racionalizálni", "túlélőmellénybe" öltöztetni. Más terveim voltak, mint vezetőtársaimnak, és természetemből adódóan nem voltam hajlandó végrehajtani a számomra irracionális döntéseket. Ugyanolyan viharos lépéssel, ahogyan a céghez érkeztem, távoztam onnan 1989 decemberében. Hat társammal gmk-ban dolgoztunk, és a közösség "konyhapénzét" összeadva 1,2 millió forint alaptőkével hoztuk létre a Ferroépet. Hódmezővásárhelyen, egy régi, valamikor istállóként működő épületben kezdtem el egyedül dolgozni. Tulajdonos, cégvezető, titkár és postás voltam egy személyben.

Kapcsolati tőkéje viszont már létezett, amelyre lehetett építeni.

Kétségkívül tudtam, hogy mit akarok és hová akarok eljutni, és tisztában voltam a képességeimmel. A megyei építőipari vállalatnál kiváló főnökökkel találkoztam, akiktől sokat tanultam, és elsajátíthattam a szakma apró rejtelmeit is. Kiváló emberi és baráti kapcsolatokat építettem ki, amelyek utóbb fontos szakmai kapcsolódási pontot jelentettek. De amit az építőiparban villamosmérnökként elértem, azt kizárólag saját magamnak köszönhettem, nem állt mögöttem "keresztapa", aki egyengette volna a karrierem.

Honnan ez a hihetetlen elszántság és szakmai magabiztosság?

Szüleimtől, akik mezőgazdaságból élnek ma is, tanultam meg, hogy hittel és akarattal valóban hegyeket lehet megmozgatni. Igaz, a szemükben pályaelhagyó lettem, hiszen ők szerették volna, ha a mezőgazdaságban maradok. Én azonban már gyermekkoromban megtapasztaltam a földművesmunka gyötrelmeit, ezért tudatosan választottam a műszaki pályát. Mindig szerettem a szakmai kihívásokat, még akkor is, ha a ranglétrán felettem álló kollégával kellett szembemenni, érvelni s ha vesztek, esetleg munkahelyet is keresni.

A Ferroép létrehozása és életben tartása új, kemény, kockázatoktól nem mentes próbatétel lehetett, vagy még a mai napig az. Voltak-e kudarcok, mélypontok a cég életében?

Több volt a siker, mint a nehézség. A villamosipari, az épületgépészeti és a csőszerelési munkák mellett 1995-től már a magasépítésben is elindultunk. Mi építettük a Makovecz Imre tervezte makói Hagymaházat és számos más nagy intézményt. Szegeden, az orvosi egyetemen több egészségügyi beruházás kivitelezési munkája fűződik a nevünkhöz. A tizenöt év alatt talán egyetlen esztendőre tehető az az időszak, amikor nem volt munkánk. Komoly, megrendítő kudarcok nem értek, mindig jól döntöttem. Előfordult néha, hogy meghiúsult egy-egy üzlet, de ennek köszönhetően menekültem meg a kudarctól is. Két évvel ezelőtt például nem írtam alá a végső megállapodást egy külföldi céggel, pedig egymilliárd forint összegű beruházás kivitelezési munkálataival bízott volna meg. A tárgyalásokon úgy éreztem, hogy irracionális feltételeket kívánnak megszabni számunkra, és el kell állni az üzlettől, még akkor is, ha az oly csábítónak tűnik. Ha akkor aláírom a szerződést, ma biztosan nem beszélgetnénk a cégről.

A túlzott bizalmatlanság miatt a valóban jó üzletek is meghiúsulhatnak?

Lehet, hogy ez valahol gátja is a Ferroép fejlődésének, de 1991-ben éppen a bizalmam miatt majdnem csődbe mentünk - egy külföldi cég kivitelezési munkálatait vállaltuk el, és nem fizettek ki minden számlát -, ezért ma már nem bízom meg senkiben. Mai szemmel nézve nem nagy összegről volt szó, de akkor a vállalat teljes vagyonát meghaladó pénzünk úszott el. Megfogadtam: társadalmi munkában többször egyetlen cégnek sem fogok dolgozni. Bár kényelmetlen kérdés pénzről beszélni, de azóta a tárgyalásaim első kérdése: biztosított-e a munkálatokra a fedezet, és ha a partner válasza meggyőző, akkor térhetünk rá az árakra és az egyéb részletekre.

A hazai építőiparra óriási nyomás nehezedik, hiszen az EU-csatlakozással egyre több külföldi, tőkeerős cég jelenik meg a piacon. A Brüsszel által támogatott hazai beruházások kivitelezési munkálataira nemzetközi pályázatokat írnak ki, ahol bárki indulhat. A Ferroép közepes vállalkozásként hogyan tud beilleszkedni az új versenykörnyezetbe?

Nem egyszerű a piaci helyzet. A hazai cégek és ezen belül a Ferroép semmivel sem gyengébbek a külföldieknél. EU-s versenytársainkhoz hasonlóan jól állunk humánerőforrásban, szakmai felkészültségben, illetve műszaki feltételrendszerben. Hátrányban vagyunk viszont a tőkeellátottságban és a pénzügyi finanszírozási feltételekben. Az elkövetkező években a hazai építőipari vállalkozások jövője attól függ, sikerül-e részükre is a külföldi versenytársakéhoz hasonló pénzügyi-finanszírozási környezetet teremteni. A magas-építőiparban ma már olyan külföldi cégek jelentek meg, amelyek a saját országuk pénzintézeteitől olcsó és nagy összegű hitelekhez jutva a kivitelezési munkálatok teljes összegét képesek előre finanszírozni a beruházó részére. Ezzel mi képtelenek vagyunk versenyezni, akár közepes méretűek vagyunk, akár nagyok. A hazai cégek számlavezető bankjai nem adnak nemzetközi viszonylatban is versenyképes feltételekkel hitelt, pedig apró részleteiben ismerik az adott cég pénzügyi helyzetét. Vonzóak a hazai vállalkozások számára is a PPP-programok, de az előbb említett okok miatt képtelenek ezen a pályán labdába rúgni. A drága finanszírozási költségek miatt 15-20 százalékkal magasabb árakat tudnak ajánlani, mint a közösségi országok cégei.

Az összefogás, a klaszter típusú együttműködés jelenthet-e megoldást? Hiszen már érzékelhető, hogy akik nem bírják a versenyt, eladják cégüket, vagy tőkeerős külföldi társsal egyesülnek?

Számomra sem kis dilemma, mit csináljunk. Az ágazat kritikus időszakaiban mindig találtunk megoldást. 1995-ben például részvénytársasággá alakultunk, a különböző építőipari profilokat önálló divíziókká szerveztük. Többször megfordult a fejemben, jó lenne valakikkel együttműködni, együtt dolgozni, valahová tartozni. Közepes vállalkozásként a nagyok között vannak példaképeim, akiket tisztelek és szívesen dolgoznék velük együtt. Nagy reményeimet lehűtötte a rideg valóság. Tudomásul kellett vennem, az üzletben nincs barátság. Természetesen van néhány társaság, amelyekkel időnként együtt dolgozom, kisegítjük egymást, de ez csak addig tart, ameddig közös a cél.

Maradnak magányos farkasként a piacon?

Egyelőre igen. Legfeljebb néha "megrángatjuk az oroszlán bajszát", ha egy-egy nagyobb munkát sikerül egyedül elnyernünk. A cégem most a fővállalkozói státus megőrzésének alsó határán billeg, és fennáll a veszélye annak is, hogy az első sorból a másodikba ülünk át. Ez az, amit nem akarok, hiszen fővállalkozóként szép igazán ezt a szakmát művelni. Alvállalkozóként nagyobb pénzügyi kockázattal és alacsony hozzáadott értékkel lehet dolgozni. Szerencsére ígéretesek az együttműködéseink, ezekhez pénzügyi partnereink is lesznek, és akkor meg tudjuk őrizni pozíciónkat a fővállalkozói piacon. Hiszen csak azok a cégek tudnak megmaradni, amelyek az építőipar egyes részterületeire specializálják magukat, s abban verhetetlennek bizonyulnak. Mi ilyennek tartjuk magunkat.

Mennyiben változott meg az életminősége azzal, hogy egy jól működő vállalkozás többségi tulajdonosa? Fogyasztó típusúvá vált, vagy a maga szintjén továbbra is spórolós maradt?

Inkább a fogyasztókhoz sorolom magam, de nem mértéktelenül. Ma már teljesen másként élek, mint 10-15 évvel ezelőtt. Azonban ma is a cég biztonságos anyagi helyzete a legfontosabb számomra, ezért minimális osztalékkal működik. Az induló 1,2 millió forint alaptőke ma már 250 millió forint, s ebből egyetlen olyan fillér sincs, amelyet valakinek táskában kellett volna vinni a bankba befizetni és igazolást kérni törzstőkeemelésről. Baráti körömből senkit nem veszítettem el. A környezetemben már csak azért sincsenek új, érdekbarátaim, mert rólam szűkebb és tágabb környezetemben mindenki tudja: "nálam a lépcsőket meg kell futni". Bárki bármit akar elintézni, kollégáimat nem kerülheti ki. Természetesen az utolsó tíz évben jelentősen bővültek a szakmai kapcsolataim.

Marad-e szabadideje pihenésre, kikapcsolódásra?

Nem sok. Szeretem jól beosztani az időmet, legalább olyan céltudatosan szervezni a szabadidőmet, a családi életemet, mint a munkámat. A munkatársaimban feltétlenül megbízom, így részfeladatokkal egyáltalán nem terhelem magam.