Ismét a harmadik feles ügyekről
Azt hiszem, azon nem kell vitatkoznunk, hogy minden piaci szolgáltatás díját végső soron valóban a szolgáltatást élvező fél fizeti meg. Az ügynöki/közvetítői tevékenység sajátja azonban, hogy mindkét fél – az, akinek a termékét, szolgáltatását értékesítik és annak végfelhasználója egyaránt – hozzájut a szolgáltatáshoz, a tranzakció létrejöttével élvezi annak eredményét.
Az ügynökség azonban nyilvánvalóan elsősorban annak a félnek az érdekeit képviseli, akitől megbízása van, akitől jutalékot kap a sikeres tranzakció esetén. Ugyanakkor a cél az, hogy a bérlő megtalálja a keresett irodát, azazhogy tranzakció jöjjön létre, és ezért az ügynökség érdeke, sőt kötelessége, hogy a szolgáltatást kereső ügyfélnek minél több lehetőséget mutasson be. Az ingatlanpiacon ez arra fordítható le, hogy az ügynökség, az általa kizárólagosan képviselt épületeken kívül, olyan épületeket is bemutasson a bérlőnek, amelyeket más ügynök képvisel, de megfelelhet az ügyfél igényeinek. Ilyenkor beszélünk „harmadik fél bemutatá-
sáról”. Ha az ügynök ilyen esetben egyértelművé teszi, hogy nem képviseli a bérlő érdekeit, hanem a továbbiakban a bérbeadótól kapván jutalékát ez utóbbi érdekeit tartja szem előtt, nem követ el etikai szempontból negatívan értékelhető cselekményt és érdekkonfliktus sem keletkezik.
Az a szolgáltatás tehát, amit a cikk következetesen „ingyenes”-nek nevez, bár a bérlő látszólag ingyen jut hozzá, a bérbeadó számára komoly értéket képvisel. Hiszen az ő szempontjából nézve az addig ismeretlen potenciális bérlő bemutatása nem ingyenes szolgáltatás, sőt még csak nem is ellenszolgáltatás nélküli díjazás. Hiszen ez a bemutatás indukálja végső soron a majdani bérleti tranzakció létrejöttét: az ügynök a bérbeadónak egy bérlőt „szolgáltat”. Ha már azonban az irodapiac vadhajtásairól beszélünk, fel kell hívni a figyelmet a budapesti irodapiac egy másik jelenségére. Vannak olyan – a cikk írója számára nem ismeretlen -- cégek, amelyek egy a fent leírtnál jóval komplexebb, ténylegesen a bérlő képviseletét a teljes keresési, kiválasztási és tárgyalási folyamaton végigkísérő tanácsadói szolgáltatást oly módon kínálják fel bérlő ügyfeleiknek, hogy a szolgáltatás díját majd a bérbeadótól kérik el.
Amennyiben a bérlő él ezzel a lehetőséggel, egy olyan érdek- és etikai konfliktusokkal terhelt viszony keletkezik bérlő, tanácsadó és bérbeadó között, amely véleményem szerint jobban árt nemcsak az ingatlan piac részvevőinek, hanem magának az ingatlanszakmának, sőt általában a piaci etikának is. Egy ilyen szituációban ugyanis a bérlő oldalán – a bérbeadóval szemben – tárgyaló tanácsadó a szerződés aláírását követően annak a félnek – a bérbeadónak – nyújtja majd be a számlát, akinek érdekei ellen lépett fel.
Amennyiben pedig a bérbeadó (a piaci túlkínálat miatt) egyáltalán hajlandó elfogadni ezt a struktúrát, nyilvánvalóan nem fog még ahhoz is hozzájárulni, hogy a tanácsadó díjazása a bérlő részére elért kedvezményekkel arányosan nőjön. Ha viszont a díjat a bérbeadó számára az üzletből elérhető haszon arányában határozzák meg, már a bérlő sem lehet biztos abban, hogy ez a „szakszerű” tanácsadás valóban az ő érdekeit szolgálja-e. Ez az érdekeltség és etika szempontjából egyaránt kusza és konfliktusos helyzet valóban „vadhajtás” és mindenképpen ártalmasabb, mint a szerző által első számú közellenségnek kikiáltott „harmadik fél bemutatásának” intézménye.
