Időt a hatékonyságjavításra!
Milyen energiapolitikát hagyunk magunk mögött a teljes piacnyitással, s miért kell szakítani egy hosszú ideig bevált modellel?
Az energiát, az előállításához és szállításához tartozó eszközöket világszerte hosszú ideig természetes monopóliumnak tekintették, részben nagy beruházásigénye miatt. A kilencvenes években vált általánossá az a nézet, hogy az áram termelése és értékesítése is történhet piaci keretek között. Elég a szállítóvezetéket állami kézben tartani, ahogyan egyébként a szénhidrogének és az információ továbbítására szolgáló eszközöket is. Ezt elfogadva azt sem indokolja semmi, hogy működését meghatározza annak egyetlen, jelentős erőpozícióban lévő szereplője. Lehetővé kell tenni, hogy a felhasználó ott vehessen áramot, ahol akar, vagyis ahol az olcsóbb. Bár kedvezők a részleges hazai piacnyitás tapasztalatai – a GKM adatai szerint hamar 33 százalékra, a GVH-é szerint 41-re nőtt a szabadpiaci áramkereskedelem aránya –, ez később visszaesett a pillanatnyi rossz árarányok miatt. Igazi verseny nem is lesz, amíg nincs kellő áramtöbblet, amíg a meghatározó helyzetben lévő szereplő dönti el, mennyi áram juthat a piacra.
Ha viszont nem lesz meghatározó pozíciójú szereplő, valódi verseny viszont igen, és szabadon megválaszthatjuk, kitől veszünk áramot, akkor összességében esni fognak az áramárak?
A tendencia nem vezet feltétlenül alacsonyabb árakhoz. Transzparenciához viszont igen. Most például nem tudjuk, mi áll a szabad áramkereskedelmet megakadályozó hosszú távú áramvásárlási megállapodásokban (htm). Azt sem, hogy kötelezi-e a tulajdonosokat a szerződés beruházásra, fejlesztésre. Nem véletlen, hogy 10 és 300 milliárd forint között szóródnak a htm-ek felbontása miatti kártérítési igény nagyságára vonatkozó becslések. Az sem véletlen, hogy az EU-nak gyanús, nem tartalmaznak-e ezek a megállapodások burkolt állami támogatást az MVM közbeiktatásával.
Vagyis szakítani kell ezekkel a megállapodásokkal?
Nem kell azonnal feltétlenül felbontani őket. Arra kell törekedni, hogy minél kisebb kártérítés fizetése mellett lehessen kihátrálni belőlük, s hogy az erőműveknek hatékonyságjavító beruházásokkal legyen idejük felkészülni a versenypiaci keretek közötti működésre. Ez úgy 2-4 évet igényelhet. Látni kell egyébként, hogy ellentmondásosak a felbontásuk melletti érvek. Egyrészt 300 milliárdos kártérítési igénnyel fenyegetnek az erőművek kieső haszna miatt, másrészt áremelkedéssel riogatják a piacot.
Utóbbi reális veszélynek tűnik, hiszen az átlagár alatt értékesítő erőművek részéről ésszerű lépés lenne az áremelés, nem is beszélve a legolcsóbbnak számító Paksról…
Valóban lehet erre számítani, de Paks sok okból is kivehető a versenypiaci rendszerből. Az áremelkedés ellen pedig a kínálat bővítésével kell fellépni. Magyarországon növekszik az import aránya. Energiapolitikai kérdés is, hogy ez meddig engedhető. Az EU-ban sem szeretik igazán, ha 20 százalék fölé nő egy ország áramimport-függősége. Mindez megint a mellett szól, hogy az erőműveket nem szabad kockázatmentesen nyereséget garantáló htm-ekkel elkényelmesíteni, hanem hatékonyságnövelésre kell ösztönözni őket.
Nem ellentmondás-e, hogy velünk szemben szigorúan fellép az unió? Az EU-ban is vannak htm-ek?
Nem. Magyarországgal együtt legfeljebb négy országban, de nálunk a leghosszabb lejáratúak.
Miközben liberalizációs megfontolásokból meggátoljuk cégeink növekedését, rontjuk érdekérvényesítő képességüket is. Az a vállalati méret, amelylyel itt piaci erőfölény érhető el, Németországban esetleg a piac ingerküszöbét sem éri el. A társaságaitól megfosztott MVM európai piaci súlya emiatt már össze sem vethető a CEZ-ével, amelyet nem csupaszítottak le, s hagytak európai méretekben is erős céggé válni. Nem árt mindez nemzeti érdekeinknek, energiabiztonságunknak?
Az MVM sorsa már 1995-ben eldőlt, az nem a mostani teljes piacnyitás kérdése. A társaság valóban nem lesz már egy OTP vagy egy Mol súlyú cég, de nem is ez a cél. A biztonságos áramellátás érdekében a regionális villamosipari együttműködést kell erősíteni, ennek pedig egy regionális energiatőzsde lenne a fő eszköze. Mára más ágazatokban, például a légi közlekedésben is kiderült, hogy nincs értelme az úgynevezett nemzeti társaságok megtartásához ragaszkodni sem gazdasági, sem biztonsági megfontolásból.
