A magyar agrárgazdaság zászlóshajójából a legnagyobb mezőgazdasági „botrányközponttá” vált a Bábolna Zrt. jól példázza a hazai agrárium rendszerváltozás utáni visszafejlődését, vesszőfutását is. A helyzet azért is bonyolult, mert az anyacég ma már romokban hever és – vagyonelemeiből kiüresítve – felszámolás alatt áll. Az állami értékek nagy részét az elmúlt években privatizálták, a még megmaradt bábolnai leánycégek pedig szintén végelszámolási vagy felszámolási eljárás alatt állnak.
Az események azután gyorsultak fel, hogy az Állami Számvevőszék (ÁSZ) – sokéves vagyonvesztésre utaló – ellenőrzési eredményei alapján a Fővárosi Főügyészség tavasszal nyomozást rendelt el ismeretlen tettesek ellen hűtlen kezelés gyanúja miatt. Ezzel párhuzamosan – ellenzéki politikusok feljelentései nyomán – ügyészségi vizsgálatok kezdődtek a bábolnai termőföldek privatizációja kapcsán is, amelyet már az ÁPV jogutódjaként létrejött Magyar Nemzeti Vagyonkezelő (MNV) Zrt. bonyolított le.
A hatósági eljárások annak felderítésére irányulnak, hová tűnt (milyen módon került magántulajdonba) a bábolnai agrárvagyon, amely valamikor a legjelentősebb, egy helyre koncentrálódó érték volt a hazai agráriumban. A kimutatások szerint a több mint húsz leánycéget felölelő Bábolna csoport vagyona – 41,9 milliárd forintos értékkel – 1998-ban volt a legnagyobb, amikor a saját tőke elérte a 18 milliárd forintot, a tevékenységek pedig nyereséget termeltek. A gazdálkodás ezt követően fordult veszteségbe, majd 2001–2002-től a leépülési folyamat felgyorsult.
A látványos hanyatlás – talán jelképes értelemben is – azt követően indult meg, hogy Burgert Róbert 1999-ben elhunyt. A szakember neve egybefonódott Bábolnával, mivel harminc évig vezette a korábbi állami gazdaságot, és ő volt a nagyüzemi baromfitenyésztés, illetve az iparszerű kukoricatermelési rendszer meghonosítója is. Burgert a rendszerváltozás után is komoly erőfeszítéseket tett az óriásvállalat életben tartásáért és – különösen a Horn-kormány idején – fejlesztési koncepciókat dolgozott ki.
Valószínű azonban, hogy a „megalomániás” bábolnai tervek piacgazdasági körülmények között eleve „túlerőltetettek” voltak. Önmagában is vitatható, hogy a versenyszférában működő céget – költségvetési mentőkötelekkel – a különböző kormányok állami tulajdonban tartották, és konkrét privatizációs elképzeléseik csak az ellehetetlenülés után váltották fel az addig jórészt „lebegtetett” ötleteket. A leány- és unokacégekbe kiszervezett, szövevényessé és átláthatatlanná vált vállalati tevékenységek racionalizálása elmaradt, miközben egymást érték a társaságra kidolgozott kormányzati programok, amelyek sokszor egymással szöges ellentétben álltak.
