Szakmai segítséget kínál a háttéripar

A nyolcszázezres szám azt sejteti, hogy nincs meg a megfelelő figyelem ebben a tekintetben az általános politika szintjén. Ha havonta csak ötvenezer indokolatlanul kifizetett rokkanttámogatási összeget veszünk átlagosan hetvenezer forintos havi juttatással számolva, az éves szinten 42 milliárd forint kiadást jelent az országnak. Az összeget megduplázhatjuk, hiszen ezek az emberek valószínűleg munkaképesek, tehát befizetők lehetnének. Írásom legfőbb célja, hogy támogatást és további segítséget nyújtson abban a megújulási folyamatban, amely az egészségügyben ma hazánkban végbemegy. Szeretném felhívni a figyelmet azokra a legfontosabb tényezőkre, amelyek jelentősen hozzájárulhatnak egy hatékonyabb rendszer kialakításához.

Az orvostechnikai eszközök köre rendkívül széles, az egyszerű mull-laptól kezdve a legmodernebb CT-készülékig felölel minden olyan terméket, amellyel a gyógyszerek mellett nap mint nap találkozhatunk a kórházi és a járóbeteg-ellátásban.

A terület és az eszközök sokszínűségéből és bonyolultságából is következik, hogy az elmúlt húsz évben csak egy-egy részletet megragadva történtek változások a rendszerben. Ez adódhat a finanszírozási eltérésekből is, hiszen a különböző pénzforrások gyakran más-más kasszát, minisztériumot, fenntartót jelentenek, s ez megnehezíti a tisztánlátást az orvostechnikai eszközök körében is. Emiatt üdvözlendő a kormányzat azon szándéka, hogy az intézmények jelentős részét előbb-utóbb egységes irányítás alá vonja, bár itt még mindig kérdés maradhat a minisztériumok vagy szakállamtitkárságok közötti egyeztetés.

Az orvostechnikai eszközök körében a tisztánlátást tovább nehezíti, hogy kevés szakember ért igazán ezekhez a termékekhez az állami szakigazgatás vagy a professzionális orvoslás területén, és ők is jellemzően csak egy-egy meghatározott területet ismernek behatóan. Ezen nem is csodálkozhatunk, hiszen hiányzik az orvosképzések tematikájából az orvostechnikai eszközökkel, gyógyászati segédeszközökkel kapcsolatos részletes ismeretek megszerzése. Persze nemcsak a szakismeret, hanem maga a szakember is egyre inkább hiányzik a rendszerből. Köztudott, hogy mind általános, mind pedig szakorvosból egyre nagyobb hiány mutatkozik a magyar egészségügyi ellátásban, nem is beszélve az ápolói és segédszemélyzetről, annak szerepe lenne sok esetben az eszközök cseréje, működtetése, használatuk betanítása.

Talán nem meglepő az az állítás, hogy napjainkban az orvostechnikai eszközökkel kapcsolatos szakértelem, eltekintve egy-két valóban felkészülten működő szakmai szervezettől, leginkább a gyártóknál és a forgalmazóknál összpontosul, akik ezt a tudást több-kevesebb sikerrel megpróbálják átadni a piac többi szereplőjének. Ebben a folyamatban a vezető szerepet az Orvostechnikai Szövetség és annak közel hatvan tagvállalata tölti be. Tapasztalataink alapján a szakmai szereplők általában pozitívan fogadják a felkínált segítséget, míg a mindenkori egészségügyi kormányzat részéről óvatos távolságtartás figyelhető meg, minden bizonynyal a valós szakmai segítség és a lobbi között húzódó érzékeny határvonal átlépését elkerülendő. Ez az óvatosság azonban az elmúlt időszakokban nagyon sok olyan, a gyártóktól, forgalmazóktól jövő javaslat figyelmen kívül hagyását eredményezte, melyekkel az ellátás hatékonysága sokszor minimális költségnövekedéssel is javulhatott volna.

A vázolt helyzetet tovább súlyosbította 2002 után az egészségügyi kormányzatok tudatos oda nem figyelése, illetve 2006 és 2008 között az a destruktív politika, melynek következtében olyan, legtöbbször szakmailag nem indokolható, pusztán fiskális megszorítások érték a társadalombiztosítási rendszert, hogy talán csak ez évben érjük el ismételten az OEP-nél azt a ráfordítási szintet, amely a 2006-os évet jellemezte. Folyamatosan visszatérő hibaként említhetjük a gyógyszerekkel, azok profit- és ráfordítástartalmával való egyezőség feltételezését. Holott még a legmodernebb, legdrágább orvostechnikai eszközök esetében, a generikus gyógyszerekkel öszszehasonlítva is arányaiban többszörös alapanyag- és ráfordítási költséggel kell kalkulálnunk, nem is beszélve a szükséges szolgáltatási kiadásokról és a termékek gyakran jelentős térfogatából adódó többszörös szállítási és tárolási költségekről.

Ezzel szemben az áfakulcsok meghatározásakor már jelentős a különbség, hiszen jelenleg a gyógyszereké 5 százalék, míg a gyógyászati segédeszközök korábban kedvezményes áfakulcsát az előző kormány, tetézve az előzőekben említett megszorításokból adódó problémákat, megemelte 25 százalékra. Pedig az általános forgalmi adó túlnyomó részét a költségvetés fizeti, ezért alig van ebből valódi áfabevétel.

Az OEP által finanszírozott eszközök esetében a gyártók, forgalmazók 2002 óta nem voltak képesek az előállítási költségek növekedéséből fakadó jogos igényeiket elismertetni, csak a jelenlegi kormányzat alatt sikerült egyes, már kritikus helyzetben levő termékeknél néminemű áremelkedést elérni. A termékek nagy körére azonban inkább az a jellemző, hogy a jelenleg az OEP által elfogadott ár jelentősen a 2002-es szint alatt van; ez, tekintve az elmúlt kilenc évben tapasztalt általános költségnövekedést (az alapanyagok drágulása, az energia- és közüzemi díjak stb. emelkedése) egyre nagyobb kihívás elé állítja a gyártókat, forgalmazókat. Folyamatosan nő annak a veszélye, hogy ez a helyzet az ellátás minőségének a romlását fogja maga után vonni, ennek végső soron a betegek lesznek a kárvallottjai.

Az orvostechnikai eszközök forgalmazóinak a legutóbbi időkben a kórházak ellátása is komoly kihívást jelent. A beruházások drasztikus csökkenése a nagy értékű gépek, berendezések forgalmazóinak okoz komoly fejfájást, azonban nem kisebb a problémájuk azoknak a szereplőknek sem, akik a napi működéshez szükséges eszközöket, anyagokat szállítják a fekvőbeteg-intézményeknek. A legtöbbször tendereken, nem egy esetben központosított, teljes országot lefedő árverseny után elért szállítási lehetőség sem nyújt mindig garanciát a cégeknek a nyereséges működésre, egyes esetekben a fennmaradásra. Ennek oka, hogy az egyre csökkenő árrések, illetve a folyamatosan növekvő finanszírozási költségek mellett a cégek számára létkérdés, hogy a leszállított termékeik ellenértékét határidőre megkapják. A kórházak többsége azonban a már mindenki által ismert finanszírozási problémák miatt gyakran az egyébként sem rövid, jellemzően kilencvennapos vagy hosszabb fizetési határidőket sem bírja tartani.

Bár a kórházak teljes költségvetésén belül az orvostechnikai eszközöké a 10 százalékot sem éri el, a lejárt kinnlevőségeken belül sokszor 20-40 százalékot is képviselnek az ezeket szállító cégek felé fennálló tartozások. Ennek oka, hogy az intézmények először a munkabéreket fizetik ki, a maradék pénzből a szolgáltatás leállításával fenyegető közüzemi szolgáltatókat, és csak az egyebek között jut, ha jut pénz az orvostechnikai eszközök szállítóinak.

Pedig ezen eszközök esetében is közeledünk a 24. órához, és mielőbb hozzá kell fogni a rendszer szisztematikus áttekintéséhez, megújításához. Tudjuk és értjük, hogy a nagy struktúráktól kell a kisebbek felé haladni, és először a kereteket, játékszabályokat szükséges újragondolni. A nagy egész csak a sikeres részek öszszességeként lehet sikeres. Az orvostechnikai eszközök körében ez a sikeres újraszervezés csak valamennyi szereplő bevonásával, véleményének figyelembevételével és aktív részvételével valósulhat meg. Ehhez a munkához kínálja fel szakmai segítségét az Orvostechnikai Szövetség.

a szerző az Orvostechnikai Szövetség elnöke