Miért hiszünk a csodákban

Rómában a vatikáni hivatal 1588 óta megköveteli a csodákat, mielőtt egy halottat boldoggá vagy szentté nyilvánítana. 2005-ig a pápák ily módon 784 szentet avattak fel – ebből 650-et a 20. században, és csak II. János Pál pápa regnálása (1978–2005) alatt 482-t. Ha ehhez hozzávesszük még az 1338 boldoggá avatást, az összesen 1820 hivatalosan elismert csodát jelent ezen egyetlen pápa alatt. Történelmi rekord.

És nem a tudásalapú társadalom perifériáján felvirágzó jelenségről van szó: világszerte – akármit is gondolnak az emberek Istenről és a szentekről – a csodák létezésével kapcsolatban sokaknak nincsenek kétségeik. Az emberek 55 százaléka szilárdan hisz a vallásos csodajelenségekben, és csak 45 százalék tartja ezt lehetetlennek vagy inkább valószínűtlennek. Ez az eredménye a világ legnagyobb, vallási beállítottságról készült közvélemény-kutatásának: az International Social Survey Programme valamennyi kontinensen, összesen 40 országban vizsgálta az álláspontokat.

Itt érdekesek a regionális különbségek is: mialatt Törökországban az emberek majdnem 93 százaléka hisz a csodákban, a csehek között csak 23 százalék tartja lehetségesnek. Oroszországban a lakosság 51 százaléka csodahívő, az USA-ban több mint 78 százalék – ez hasonlóan magas részarány, mint Olaszországban (közel 70 százalék), Dél-Afrikában (74,5) vagy Mexikóban (kereken 76). A másik végletet a józanabb skandinávok adják, olyan értékekkel, mint 24 százalék (Dánia), illetve 37 százalék (Norvégia).

Mindent összevetve bizonyára a föld számos társadalmára igaz, hogy Weber diagnózisa az értelem kijózanító korszakáról csak intellektuális alkotás maradt. Ennek ellenére a csodahit vizsgálata sokáig a korai, naivnak vélt időkre korlátozódott. Mintha a tudomány nem akart volna tudomást venni a mosdatlan szomszédokról, akik ugyanabban a modern korban vele együtt laknak. Csak nemrégiben kezdett változni a kép – és a német történész Alexander Geppert, valamint Till Kössler a 20. századot egyenesen „par excellence a csodák korszakának” nevezi. Miből ered ez? Mi az, ami arra készteti a digitális rádiót hallgató, életét repülőgép-tervezők és altatóorvosok kezébe adó embert, hogy higgyen a természet törvényeinek spontán kihagyásaiban?

Hogyan működik a csoda? Először is: megszokásból. Gyakorlatilag minden kultúrában ismertek természetellenesnek tűnő események. És éppen a kereszténység magját nem valamiféle bölcseleti vagy törvényi tanítás adja, hanem egy isten története, aki emberré lett, vizet változtatott borrá, vízen járt, betegeket gyógyított meg, feltámadt halottaiból és a tanítványai szeme láttára visszatért a mennybe. A természetfeletti beavatkozás ennél drasztikusabb és kifejezettebb aligha lehetne.

Hasonlóképpen van ez az iszlám esetében is, ők a Koránt tartják Isten egyetlen csodás jelének. A hinduizmus és a buddhizmus lazábban kezeli a csodákat. Mivel a valóság ezekben a vallásokban amúgyis illúzió, a benne keletkező „repedés” a beavatottakat nem különösebben nyűgözi le.

Hasonlóképpen van ez az iszlám esetében is, ők a Koránt tartják Isten egyetlen csodás jelének. A hinduizmus és a buddhizmus lazábban kezeli a csodákat. Mivel a valóság ezekben a vallásokban amúgyis illúzió, a benne keletkező „repedés” a beavatottakat nem különösebben nyűgözi le.-->