A déli tengerek királynője

1880 augusztusa. Vitorlás hajó szeli a Csendes-óceán kékeszöld habjait Új-Britannia felé. A fehér strandokkal szegélyezett és kókuszpálmákkal ékeskedő sziget igazi déli tengeri álomként hat. A fiatalasszony azonban, aki a fedélzeten parancsnokol, jobban tudja. A gyilkos éghajlat éppen végzett az egyik alkalmazottjával. És a bennszülöttek, akikkel az elhunytnak az ő megbízásából kellett volna üzletelni, rabszolgavadászok és kannibálok. Két évvel korábban feldaraboltak és megsütöttek négy misszionáriust – az első idegeneket, akik itt akartak letelepedni.

A kereskedelmi állomás elhagyatottnak tűnik. Amint azonban Emma Forsayth és emberei a partra tartó csónakban a hullámok között a strand felé eveznek, a kormányos férfiakat pillant meg a bozótosban. Fegyvert viselnek. A matrózok azonnal megfordítják a ladikot, lélekszakadva lapátolnak; a hajóra visszaérve vitorlát bontanak és elindulnak a nyílt tenger felé.

Furcsa, de egyetlen kenu sem indul az üldözésükre. Forsayth emberei már-már biztonságban érzik magukat, amikor kövek hullnak a fedélzetre, lyukakat ütve a vitorlán és a hajó törzsén. A parton állók kőhajítókat vetnek be, ilyeneket fehér ember ezt megelőzően még nem látott. A kövek nagy erővel és pontosan találnak, akár száz méterről is. Csak nagy nehezen sikerül a legénységnek elmenekülni.

A fiatalasszony azonnal új helytartót küld kereskedelmi állomására. Azt – két másik alkalma-zottal együtt – egy éven belül meggyilkolják. De ez sem változtat a hölgy tervein. Éppen itt, az alig 600 kilométer hosszú sziget északi részén – amelynek belsejében 2500 méter magas hegyek emelkednek, a vulkánok lávát okádnak, és mindenhol maláriaszúnyogok leselkednek – akar kereskedőbirodalmat építeni.

Ez az a terv – éppoly megalomán, mint amennyire zseniális –, amely a harmincéves nőt a világ leggazdagabb asszonyává teszi. A „déli tengerek királynőjévé”, aki több mint 1000 alkalmazott, hajókból álló flotta és ültetvények tucatjai fölött fog rendelkezni, aki pezsgőben fürdik és éjszakánként gyakran változó szeretőinek játszik zongorán a fedélzeten.

Egy ausztrál utazó így írja le megjelenését egy fogadáson, amelyet két hamburgi kereskedő adott Matupi szigetén: „Nagyon csinos, szembeötlő jelenség, öltözéke fehér szatén. Hollófekete hajában gyémántokkal kirakott tiarát visel.” Hat leányzó viszi az uszályát, legyezik, cigarettát sodornak neki. „A tartása királyi” – áradozik a krónikás. Más kortársakat kevésbé bűvöl el: szidják dél-európaias bőrszínét, igéző mosolyát, kannibál hercegnőnek, szajhának csúfolják.

Az életviteléről, fellépéséről és üzleti praktikáiról szóló történetek mind a mai napig elhangzanak azokon az estéken, amikor dél-tengeri legendákat mesélnek. Hogy mindebből mi igaz, nehéz megmondani. Tőle magától alig maradt fenn idézet.

Kereskedelem Melanéziában az 1800-as évek végén

Az 1880-as évek elején Melanéziában még kevés fehér ember kereskedik. Üveggyöngyöket, textileket, baltákat és dohányt cserélnek a déli tengerek fekete és fehér aranyára. A „fehér arany” a kopra, a szárított kókuszhús, amelyet Európában margarinnak dolgoznak fel. Akár 16 fontot is megadnak tonnájáért a londoni és hamburgi árveréseken, ez mai árfolyamon közel 2000 eurónak felel meg. Még keresettebb a „fekete arany”, vagyis a fekete bőrű szigetlakók. Ausztráliában, Szamoán vagy Tongán az európaiak ültetvényeket kezdtek létrehozni. Termékeny föld van bőven – ember, aki képes a trópusi klímában erdőt irtani, alig. Így hamarosan egyre több toborzóhajó jelenik meg Melanéziában.