Marseille sokféle arca

Marseille minden erejével megpróbálja eltávolítani a régi kikötői nagyvárosra rakódott rozsdát, elegáns promenádok és épületek segítségével igyekszik megújulni

Nem tudom, mi nehezebb: Marseille három oldaláról vagy Firenzéről könyvet írni – mondta egykor a német filozófus, Walter Benjamin. A bőséges élményanyag alig könnyíti meg a helyzetet. Több mint húsz éve élek Marseille mellett, Aix-en-Provence-ban, és már rég Marseille-be kellett volna költöznöm, mert jobban érzem magam kaotikus nagyvárosokban, mint szép, burzsoá egyetemi városkákban. Választásomnak praktikus okai vannak, de nem kizárólag. De maradjunk az előbbieknél, azokat könnyebb összefoglalni.

Először is: nehéz eljutni Marseille-be. Az autópálya csúcsidőben rendszeresen zsúfolt, tehát dugó van. A vasúti összeköttetés a kettővel ezelőtti évszázad állapotait tükröz. És Marseille is szegény tömegközlekedési eszközökben. Csak két metróvonala van a közel egymilliós lakosú városnak. Jóval Strasbourg után itt is elkezdtek villamosvonalakat építeni, ami kezdetben még elviselhetetlenebbé tette a dugókat. Eddig 11,5 kilométernyi pálya épült ki, amely azonban jórészt a metróvonalakat követi.

Az ilyesmi megkeserítheti a városi élet élvezeteit. Egy kolléga, aki három évvel ezelőtt vásárolta házát, újra költözésen gondolkodik. Egy másik – egyébként német származású – sokáig az „ő” városának pártját fogta, demonstratíve pastist iszik, a helyi focicsapat rajongója, és egyáltalán. Azonban a 2010-es nagy szemetessztrájk óta, amikor két hétig 12 millió kilónyi bűzölgő hulladék tette lehetetlenné a város életét, már nem siklik el afelett, hogy az interneten rendelt könyvcsomagok közül csak minden másodikat kapja meg. Amikor rákérdezek, vajon miért hűlt le ennyire a lelkesedése, mogorván válaszolja, hogy csak most lett igazi marseille-i, mert ők szidják a városukat szakadatlanul.

Nem ismerőseim speciális tulajdonsága a kezdeti lelkesedést követő elhidegülés. Az 1990-es évek TGV-hálózatba kapcsolása – ma már három óra alatt megteszik ezek a gyorsvonatok a Párizsig tartó 800 kilométeres utat – új lakosok tízezreit vonzotta ide. Nagy médiafelhajtás közepette fogadta őket a polgármester. Ezek közel fele azonban időközben elhagyta a várost. A szokásos okokból: a vezetés be nem váltott ígéretei, a kultúra hiánya, a piszkos járdák, a kivárás. Marseille Barcelona felé kacsint, sokban azonban inkább Nápolyra hasonlít.

Mindig is sokan érkeztek a szélrózsa minden irányából ebbe a nyitott városba, már 2600 éve. Az elmúlt évszázadokban főleg itáliaiak, korzikaiak, Algéria függetlensége után algériai franciák, aztán az algériai munkakeresők, a marokkóiak és a Comore-szigeteiek. Aki azonban tudott, továbbköltözött. Marseille tranzitváros – áll a Marseille-ről készült legjobb német regényben. A szerző Anna Seghers. A történet az 1940-es évek elején játszódik, amikor az említésre méltó német irodalmárok java része a városban vagy környékén élt, a nemzetiszocialista Európa csapdájából való utolsó kiútként.

A kikötőváros legidősebb negyede

A La Joliette és a Saint-Jean erőd között áll a város legfeltűnőbb katedrálisa: a La Major 142 méter hosszú, vagyis hosszabb, mint a párizsi Notre Dame. A templom a 19. század keskeny sikátorokkal és világoskék spalettákkal jellemezhető régi munkásnegyede, a La Panier nyugati bejáratánál található. A negyed közepén áll a Vieille Charité, az egykori szegénykórház. Ma ez modern kulturális helyszín, tele múzeumokkal, de van itt költészeti központ is, valamint a Le Miroir művészmozi, vagy a barokk kápolnától jobbra a Le Charité Café. A régi kórház a La Panier lakosainak büszkesége. Mégiscsak Pierre Puget építette, aki a Napkirály építésze volt, és még ma is Francia­or­szág Michelangelójának nevezik.