Egy szocialista végvár

Mayra a kőpadlón fekve fogadja ügyfeleit, elomolva a forróságban. Innen mindent lát, az üzletet (amely tulajdonképpen egy nappali), a fürge ujjú ügyfeleket és az árut; ruházat rikító színekben és kétes szabásban. „Mennyi?” – kérdezi egy kigyúrt fiatalember, zöld inget tartva a magasba. Mayra méricskéli az ügyfelet, felbecsüli vásárlóerejét, és 25 eurót kér. Egy kubai orvos havi fizetése.

A kuncsaft szűk nadrágjában bankjegyek után kutat, de Mayra még jelét sem adja, hogy felkelne. Fekve veszi át a pénzt. Hajnali hatkor a kegytemplomhoz autózott, hogy áldást kérjen a moszkvai utazásra. Ott majd 120 kilogramm nadrágot, inget és cipőt vesz, ezeket Kubában aranyban mérik. „Az ifjúság itt inkább lép ki éhesen a házból, mint rosszul öltözötten” – mondja vigyorogva Mayra, akinél ez éppen fordítva van.

Mennyit keres egy moszkvai úttal? Öt-, hatszáz eurót? Ezt a számot a vidéki ruhakereskedők mondták. Mayra megvetően csücsöríti az ajkát. „Négyezret” – mondja. Már vásárolt magának egy házat régi Havannában, egy másikat a lányának, a férjének és az anyjának. Tizenegy éve kisegítő szakácsként érkezett Havannába, ma az alkalmazottait összegyűrt bankjegyekkel fizeti ki, amelyek szabadon hevernek a fiókban.

Ezt senki sem látta előre: Fidel Castro él, de a kommunizmus halott. „A kubai modell még nálunk sem működik” – árulta el bizalmasan Fidel három és fél évvel ezelőtt egy amerikai újságírónak. Most a fivére, Raúl Castro az elnök és az egységpárt főnöke, hivatalnokok százezreit bocsátja el, privatizálja a mezőgazdaságot és a kisipart, megnyitja a szigetet a külföldi befektetők előtt. Kitúrja Fidel régi gárdáját a székekből, engedélyezi a szabad utazást, szabadon engedi a disszidenseket a börtönökből. És megpróbálkozik egy a világ többi része által majdhogynem észrevétlenül maradó politikai kísérlettel: vajon sikerül-e Kubát a trópusi szocializmus ötven éve után egy harmadik útra vezetni?

Létezik-e – huszonöt évvel a berlini fal leomlása és hét évvel a pénzügyi világválság kitörése után – egy olyan államforma, amely összebékíti a kommunizmust a kapitalizmussal?

A sziget másik végébe utazunk, hogy Santiago de Cubában lássuk Raúl Castrót. Ott celebrálja az ország a legfontosabb ünnepét: 1953. július 26-án itt ütöttek rajta Castro felkelői a Moncada kaszárnyán, hogy fegyvereket zsákmányoljanak, és azokkal megdöntsék Batista diktátor uralmát. Elfuserált támadás volt, amelyet aztán Fidel Castro a kubai forradalom szimbólumává költött át. Mint ahogy a forradalom győzelme is csak öt és fél évvel a rajtaütés után következett be, és az oda vezető út sok áldozatot követelt, úgy maradt Kuba később Fidel alatt is a jövő ígérete. Vagy, ahogy egy blogger gúnyolódott a holnap országáról: „Nagyszerű ország lesz ez itt, ha egyszer majd felavatják.”

Erős állam, erőtlen reformok

raúl castro már fiatalkorában is kommunista volt, ellentétben Fidellel. Raúl most spárgázni próbál: több gazdasági szabadság, azonban az állam tartja kezében a vezetést, az infrastruktúrának is tulajdonosa marad, és továbbra is kezeli a népjóléti ügyeket. Hogy sikeres lehet-e egy olyan népgazdaság dinamikájának az ellenőrzése, amely sok éven át le volt láncolva, majd hirtelen szabadsággal kapcsolatos álmai lesznek, az már egy másik kérdés. A reformok eddig arról gondoskodtak, hogy a pénz gyorsabban mozogjon az országon belül, de arról nem, hogy új értéket teremtsen. A legnagyobb probléma az 1991 óta tartó ipari visszaesésből és a gyenge mezőgazdaságból fakadó alacsony termelékenység.