Három pofont kapott a paksi bővítés terve. Az Európai Bizottság kötelezettségszegési eljárást indított Magyarország ellen amiatt, ahogyan a Roszatomot megbízta a szállítással, a Kúria elrendelte a projektcég (Paks II. Zrt.) adásvételi szerződésének nyilvánosságra hozatalát, végül az Adatvédelmi Hivatal közölte: megvizsgálja, hogy titkosnak kell-e maradnia a beruházáshoz kapcsolódó három szerződésnek.
Az említett ügyek – főleg a kötelezettségszegési eljárás – következményei nehezen láthatók előre, ráadásul az ezzel kapcsolatban nyilatkozók többsége sem elsősorban tájékoztatni, hanem terelni akarja a közvéleményt. Egyszer azt halljuk, hogy semmi gond, és Brüsszel csak irigykedik, beleszól, fogást keres, ráadásul két évvel azután, hogy előzőleg már minden tetszett neki, de majd tárgyalunk.
Máskor azt, hogy a projekt csúszik vagy el is marad, hatalmas bírság várható, jöjjön mégis inkább a napelem. Volt, aki azt olvasta ki az eljárás indításából, hogy Brüsszel nem is akar atomenergiát. Pedig akar, sőt klímavédelmi szempontból egyenesen áldásosnak tartja. És akar Magyarország is, amelynek Országgyűlése 2009-ben megszavazta az előkészületek elkezdését. (Itt persze vannak ellenvélemények, de ez most nem az a történet.) Könnyíti az eligazodást, ha a száraz tényeknél maradunk: Brüsszel nem a beruházást, nem az orosz cég megbízását nehezményezte, és nem is általában az atomenergiával, hanem azzal van baja, hogy a Roszatom vélhetőleg az uniós közbeszerzési szabályokat sértő módon jutott a feladathoz.
Igaz, e ponton nem világos, az miért nem fájt Brüsszelnek, hogy nyugat-európai országok adtak nyugati cégeknek hasonló megbízásokat, pályázat nélkül. Úgy tűnik, nem is elsősorban a tendert hiányolja, hanem a megállapodásról megismerhető információt kevesli. Igaza lehet, adatvisszatartásban azért jók vagyunk. Erre utal a Kúria döntése is, és ezt ismeri el vizsgálatának az elindításával az Adatvédelmi Hivatal. Szűkösen méri a kormány az információt még akkor is, ha például annak a 200 oldalnyi „titkos” dokumentumnak a jó része már nem titok, amelyet a múlt héten Jávor Benedek tett közzé (PM) az Európai Bizottság és a magyar kormány levelezéséből.
Nem újdonság például, hogy Paks II. kiégett fűtőelemeit nem veszi majd vissza Oroszország. Ezt évek óta tiltják az orosz törvények. 2014. januárjában Lázár János miniszter mégis azt mondta, hogy akkor lesz orosz magyar–orosz üzemanyag-megállapodás, ha az oroszok vissza is veszik a kiégett fűtőelemeket. Nem veszik vissza, mégis megállapodtunk. (Igaz: egy lehetőség az újrahasznosításra való visszaszállítás is, amiről még nincs döntés.) Elég sok tudható azokról a biztonsági intézkedésekről is, amelyekről blogján a képviselő érdeklődik, ám a választ nem ismerve fapadosnak minősíti Paks II. terveit.
Érdekes felvetés például, hogy ha az ország megcsapolná a Központi Nukleáris Alapot (vannak ilyen tervek), akkor azzal a kormány azt az egyik feltételt is megszegi, amelynek alapján az Európai Bizottság hozzájárult a beruházáshoz. Ahogyan az is, hogy a nem azonos teljesítménnyel működő atomerőmű berendezései hajlamosabbak a korrodálásra.
Nyilván nem könnyű megtalálni, hogy mit és mennyi információ kell és célszerű közzétenni egy atomerőmű építéséről úgy, hogy azzal az ország érdeke ne sérüljön. (Az ország érdeke nem azonos a kormányéval.) Mindazonáltal más országoknak sikerült. Lázár János szerint mégsem az az érdekes, hogyan épül Paks II., hanem az, hogy szükség van-e rá, vagy sem.
Ám az efféle, „a cél szentesíti az eszközt” érvelés már eleve annak a beismerése, hogy baj van az eszközzel. Pont, mint a paksi projekttörvény általános titkosítást előíró részei. Pedig meggyőzőek azok a szakmai érvek, amelyek szerint szükség van a paksi blokkok majdani pótlására, a beruházás és az üzemeltetés pedig biztonságosan megvalósítható. De azok is, amelyek szerint mindehhez átlátható és politikai érdekektől mentes út is vezet.
