A rendszerváltás óta rendre felbukkan a második kamara létrehozásának ötlete, egyes pártok részéről ígérete -- talán nem véletlenül éppen a választásokhoz közeledve. Az 1990 óta "talpon maradt" pártok közül a felsőház híveiként évtizede következetes álláspontot képviselnek a kisgazdák, valamint az azt elutasító Fidesz és SZDSZ. Az MDF "inog" ez ügyben. A párt Antall József idején az egykamarás ház mellett állt ki, de politikusai körében időről időre előkerült az ötlet. Az elmúlt években -- Dávid Ibolya elnöksége óta -- a második kamara felé látszik billenni az MDF.
A múlt hétig az MSZP is következetesen hirdette az egykamarás törvényhozási modell fenntartását, így Medgyessy Péter miniszterelnök bejelentése jól érzékelhető zavart okozott a szocialisták soraiban. Noha előzetes belső egyeztetésről beszélnek, úgy fest, a pártvezetés nincs meggyőződve az elképzelés támogathatóságáról. Pillanatnyilag még az is kérdéses, az MSZP vezetése megbízza-e valamelyik, alkotmányjogban szakértő politikusát az ötlet kidolgozásával.
Pártérdekek
Az ezzel összefüggő szocialista megnyilvánulások bizonytalansága nem véletlen. A pártok érdeke a jelenlegi választási rendszer megtartása, márpedig a második kamara bevezetése óhatatlanul átírná azt; ellenkező esetben valódi súly nélküli testületet eredményezne, amely egyáltalán nem váltaná be a hozzá fűzött reményeket -- foglalható össze a kétkamarás modellt is tanulmányozó Bragyova András alkotmányjogász véleménye. A jogtudós szerint a külföldi példák azt igazolják, hogy a szövetségi államokat leszámítva jószerével sehol sincs feltétlenül szükséges funkciójuk a felsőházaknak. A hivatkozási alapként felhozott Csehországban a rendszerváltáskor politikai okból, egyéb más intézményekkel párhuzamosan nyúltak vissza a szocialista idők előtti modellhez. Ez a szenátus, miként a más okból ezt választó Lengyelországé, azonban tanácsadó, konzultatív szerv, amelynek nincs súlya -- mondja Bragyova.
Más országokban, így például Svédországban, a történelmi hagyományú második kamarát -- tapasztalván feladatainak kiüresedését -- meg is szüntették az elmúlt évtizedekben, Bajorországban pedig a korporatív elemet vették ki a rendszerből. (Az MSZP-ben sem tudnak válaszolni arra, választott, vagy delegált tagokból álljon a második kamara.)
A pártoknak nem érdekük, hogy a "valódi" parlamenttel egyenrangú legyen a második kamara, tényleges hatáskör nélkül viszont a kisebbségi vagy egyéb képviselet éppúgy megoldatlan maradna, mint eddig -- állítja a szakember. Szerinte a magunk mögött hagyott tíz év azt bizonyítja, hogy a törvényalkotásba való beleszólás joga nélkül nem sokat ér a parlamenti jelenlét, az eredményes érdekérvényesítéshez viszont nem feltétlenül kell benn ülni a Házban.
Külön kérdés a parlament létszámcsökkentése, amely önmagában is neuralgikus pontja a magyar politikának. A létszámcsökkentést egyébként elvben szinte minden párt támogatná, mint az a választási reformot előkészítő parlamenti eseti bizottság hosszadalmas, ám eredménytelen ténykedése közben ebben a ciklusban is kiderült. A megegyezésre ugyanakkor az egyfelől az egyéni választókerületek súlyának növelését, másfelől a listás eredmények szerepének fokozását feltételező, ily módon ellentétes koncepciók különbözősége miatt nem volt esély. A jelenlegi létszám magából a választási rendszerből következik, amelyet meg kell változtatni jelentősebb karcsúsítás esetén -- fogalmaz Bragyova András; szerinte is egyaránt érdeke mindenkinek a mostani szisztéma megtartása: a "kicsiknek" a listán bejutás reménye, a "nagyoknak" a kevesebb szavazat esetén is lehetővé teszi a választás megnyerését, mint azt az 1998-as példa is bizonyítja. Vagyis felsőház és létszámcsökkentés egyszerre végképp kizárt a mai választási szabályok keretei közt -- szögezi le a jogtudós.
Történelmi hagyományok
A kétkamarás szisztémának természetesen vannak hazai hagyományai. Magyarországon az Országgyűlés 1526 után vált kéttáblássá. E két tábla a főrendeké és a követeké volt. Az Országygűlés kétkamarás szerkezetét az 1608. évi I. törvénycikkely rögzítette, a házszabályokat, a tárgyalás módozatát ugyanakkor még nem határozta meg. A törvényjavaslatok előterjesztésének joga az uralkodóé volt, ezt követően kerülhetett sor a rendek hozzászólására. A felső tábla a főpapok és a főurak külön ülése volt, az azon való részvétel személyes megjelenést biztosított a katolikus érsekeknek, megyés püspököknek, kiváltságos apátoknak és prépostoknak, a pálosok rendfőnökének, a zászlósuraknak. Az alsó tábla lényegében a magyar rendi Országgyűlés kései feudális kori intézménye volt, amelyen a nemesi vármegyék két-két követe, a szabad királyi városok képviselői, a káptalanok, a prépostok, apátok egy-egy küldöttje, a birtokkal rendelkező elöljárók és a mágnások követei vettek részt, valamint Horvátország és a Tengermellék két-két követe. Az alsó táblán döntő befolyással a vármegyék követei bírtak. Az alsó tábla követei jelentkezési rendben szólhattak, előbb a nemesek, majd a polgárok.
A két tábla külön tárgyalt és szavazott, döntéseikről üzenet útján tájékoztatták egymást, hogy végül közös feliratban egyezzenek meg. A döntést a király "szentesítette". A tanácskozás nyelve a latin volt, az alsó tábla csak a XIX. század elején kezdte használni a magyar nyelvet. 1830-tól magyarul fogalmazták az üzeneteket, 1840-től a feliratokat, 1844-től pedig már a királyi leiratokat is.
A kétkamarás országgyűlés formája -- beszámítva az 1918--1926 közötti átmeneti időszakot -- a második világháború végéig maradt fenn Magyarországon.
Európai példák
Ami az európai gyakorlatot illeti, tendenciaszerűen érvényes, hogy általában a nagyobb nyugat- és közép-európai államokban működik kétkamarás parlament, míg a kisebbekben jellemzően csupán egy kamara létezik. Eme hüvelykujjszabály alól természetesen akad egy-két kivétel: az alig egyharmad magyarországnyi lakossal rendelkező Írországban, illetve az ötöd-magyarországnyi Szlovéniában van felsőház, míg a hazánknál némileg népesebb (10,5 milliós) Görögországban nincs.
Ezeket az eseteket -- továbbá a szövetségi rendszerű Ausztriát és Svájcot -- leszámítva azonban megállapítható, hogy Magyarország éppen a "határvonalon" van: a nálunk népesebb nyugat- és közép-európai államokban két-, a nálunknál kisebb lélekszámú országokban egykamarás rendszer működik. Egykamarás parlamenttel rendelkező ország Dánia, Észt-, Finn-, Görög-, Lettország, Litvánia, Luxemburg, Norvégia, Portugália, Svédország és Szlovákia is.
Nem lehet azonban ilyen egyszerű szabályt felállítani a felsőházak összetételét illetően. A szövetségi rendszerű államokban -- Ausztria, Németország, Svájc -- a szövetséget alkotó államok, illetve kantonok képviselői alkotják. Az egységes (tehát nem összetett) államok esetében sok helyütt különböző területi egységek (tartományok, megyék, körzetek) képviselői ülnek a szenátusban.
Különleges esetnek számít Nagy-Britannia, ahol máig fennmaradt az arisztokrácia számos tagjának örökletes felsőházi tagsága (a radikális reform 1999-ben kezdődött, hosszú átmeneti időszakkal). A hagyományok erejére más példa is akad: Hollandiában például a felsőház (első kamara) 1815-ben jött létre, vagyis akkor, amikor az ország (mint utóbb kiderült, csupán 15 évre) egyesült Belgiummal. A felsőház létrehozását annak idején különösen a belgák szorgalmazták, de azóta is fennmaradt, noha létjogosultságát időről időre megkérdőjelezik.
Egyedi megoldás van érvényben Írországban is, ahol a felsőház 11 tagját a miniszterelnök nevezi ki, 3-3 tagját pedig a dublini egyetemen és az ír nemzeti egyetemen végzett polgárok választják. (Az sem éppen szokványos, hogy az ír felsőházi választásokat legkésőbb 90 nappal az alsóház feloszlatása után ki kell írni.)
Így tehát elvileg sem (párt)politikusnak, sem vagyonosnak nem kell feltétlenül lennie annak, aki bekerül az ír felsőházba. Más országokban azonban ezek a kamarák az elitizmus kifejeződései, s ez nem csupán Nagy-Britannia 99-es reform előtti felsőházára igaz: Németországban csak a tartományi kormányok tagjai ülhetnek a Bundesratban.
Márpedig az elitnek nem feladata, hanem kiváltsága a közügyekkel való foglalkozás -- szól az a brit elv, amelynek megfelelően a Lordok Háza tagjainak (akik egyébként a legfelsőbb fellebbviteli bíróság szerepét is betöltik polgári perekben és Skócia kivételével büntetőperekben egyaránt) nem jár fizetség tevékenységükért. Igaz, ez inkább kivételnek, mintsem szabálynak tekinthető Európában: Lengyelországban például a szenátorok fizetése a mindenkori államtitkárokéval egyenlő, ami jelenleg 5754 zloty (380 ezer forint).