A szándék jó, az életképesség bizonytalan
A törvény alapvetően megjelölte a politikai szándékot, de nem tette világossá az odavezető utat és a szükséges és szükségtelen kompromisszumok nyomán a működési formációk egészen színes skálája alakulhat ki, amelyekről nem nagyon tudja senki, hogy életképesek lesznek-e vagy sem. Csak példaként említem: létrejöhetnek működtető közhasznú társaságok, "átalakulhatnak" intézmények maguk is közhasznú társaságokká, ezeken belül vagy mellett létrejöhetnek sajátos praxisközösségek, amelyek azután ideig-óráig szimbiózisban léteznek az anyaintézménnyel.
Végső soron a kórházi szektor átalakulásával kapcsolatos elképzelések - hiszen még senki sem próbálta ki a gyakorlatban - erősen hasonlítanak arra a kísérletre, amely két évtizeddel ezelőtt folyt, az akkor szocialistának nevezett vállalatok körében. Ott és akkor születtek meg a vgm-k (vállalati gazdasági munkaközösségek), majd a gmk-k (gazdasági munkaközösségek), szerveződtek meg a kisszövetkezetek. A hasonlóság alapvetően abban áll, hogy ma is amorf, kiforratlan elképzelések alapján kezdődhetnek meg sikeres vagy sikertelen kísérletek.
Félreértés ne legyen. Magam elkötelezett híve vagyok, hogy a kórházakban olyan működési rendszer, olyan forma jöjjön létre, amely a szolgáltatások magas színvonalát képes biztosítani, ugyanakkor a gazdasági működőképesség lehetősége is adott benne. Hozzátéve még egy feltételt: olyan működés, amely a páciens, a vásárló, a fogyasztó számára is megfelelő garanciákat, védelmet jelent. Ezeket a feltételeket a költségvetési gazdálkodás üzemmódja, minden kísérlet ellenére nem garantálja. A társasági forma, amelynek a közhasznú társaság csupán egy speciális formája, ezeknek a követelményeknek a teljesülését minden bizonnyal jobban biztosíthatja.
A változáshoz még sok feltétel hiányzik. Így például szerencsésebb lett volna (lenne) először végiggondolni az egészségügy konszolidációjának célját, feltételeit, lépéseit, és ebbe belefűzni, mint feltételt, az átalakítást. Például úgy, hogy ennek költségeit megpályáztatja a kormányzat, ezzel segítve saját politikai céljainak valóra válását. De hiányoznak persze további feltételek is. Miként alakulhat át az az intézmény, amely jelentős adósságállománnyal rendelkezik? (Sehogy.) Hogyan vállalhatja a megváltozó, sohasem próbált működési módot az a kórház, amelynek a bérszínvonala a versenyképességhez szükséges mértéket még csak meg sem közelíti? Ha a törvény kizárja a szakmai befektetőt zömét (helyesen vagy sem?), akkor mit vár a majdani pénzügyi befektetőktől, akik számára a tőkemegtérülés lehetősége enyhén szólva is kétséges? Világos-e számunkra, hogy mi lesz a jelenlegi tulajdonosok szerepe, kérdezte-e őket valaki, hogy mi a szándékuk a megváltozó helyzetben, változik-e a felelősségük, vagy legalábbis annak érvényesíthetősége? A gazdasági forma szerinti működés esetleges megteremtése még nem teszi működőképessé a kórházakat abban az értelemben, ahogyan azt egy másik törvény megköveteli. Az ÁNTSZ-ek adnak működési engedélyt? Vagy prolongálni kell-e a türelmi időt még egy-két évig?
A válaszok egy része biztosan megfogalmazódik a választásokat követően, bárkinek a kezében lesz is a kormányrúd. Bizonyos feltételeket éppen a jelenlegi adminisztráció tett lehetetlenné. Csak egyet a legfontosabbak közül. Ha megmaradhatott volna a regionális egészségügyi fejlesztés programja, akkor mára már lehetnének olyan utak is, ahol több, egy régióban működő kórház közösen létrehozott gazdasági társaságán lehetne gondolkodni, amelyek részkapacitásai képesek lennének egymást kiegészíteni.
Olyan stratégiai építkezés küszöbén vagyunk, amelynek sikere vagy sikertelensége évtizednyire meghatározza a kórházak működését. Nagyon nagy a felelőssége azoknak, akik most az alapokat rakják le, úgy tűnik, nem mindig világos terv alapján. Ha az épület, amely erre az alapra épül, összedől, rengeteg reményt és lehetőséget képes maga alá képes temetni, hosszú időre. Ez az igazi felelősség és az igazi tét.
A szerző közgazdász, a Szonda Ipsos ügyvezető igazgatója
