Nagy ugrás előtt az egészségügy?

Az egészségügyi közszolgáltatások nyújtásáról, valamint az orvosi tevékenység végzésének formáiról szóló törvény, röviden az intézményi törvény rendelkezéseinek többsége 2002. március 31-én lép hatályba. A törvény felhatalmazásai alapján várhatóan öt kormányrendeletnek és legalább öt miniszteri rendeletnek március 31-ig szintén el kell készülnie. Ennek a rendeletcsomagnak az lenne a legfőbb hivatása, hogy korrigálja, illetve pontosítsa az intézményi törvény súlyos fogyatékosságait. Ám a jogszabály eredendő "bűneit" semmissé tenni nem, legfeljebb elrejteni lehet rendeleti szinten. Az egészségügy tulajdonosainak, irányítóinak és nem utolsósorban dolgozóinak jogos várakozása, hogy a rendeletek előkészítése során a minisztérium végre pótolja azokat a hatástanulmányokat, amelyek alapján mérlegelni lehet az új szabályozás várható következményeit. A tárca eddig kibocsátott és megismerhető tervezetei alapján nagy biztonsággal prognosztizálható, hogy komoly vizsgálatok nem történnek.

Ugyanakkor egyre jobban érzékelhetőek a szakmai befektetők aggályai. Például a művese-szolgáltatók joggal vetik fel, hogy az előírások visszamenőleges hatályú érvényesíthetősége (a jövő év nyaráig a feladatátadási szerződéseket a törvényhez kell igazítani) mennyiben segíti elő a befektetések kiszámíthatóságába vetett bizalom fenntartását.

De akad ennél nagyobb baj is. Tételezzük fel, hogy a kórházak tömegesen kezdenek átalakulni kht.-vá, amelyek tömegesen kötnek szerződést tőkét hozó pénzintézetekkel. Mire fognak szolgálni az ő pénzeszközeik? Beruházásokra. A tőkét hozó alvállalkozók az egészségügyi technológiát fejlesztik, és ezeknek a beruházásoknak meg kell térülniük a működési forrásokból, azokból a térítésekből, amit az intézetek az OEP-től vagy a lakosságtól kapnak. Azaz a magántőke a működési forrásokból "visz" cserébe azért, mert beruházási forrást hoz. Kiszámolta-e valaki, hogy egy elfogadható megtérülési ráta biztosítása mekkora működési költségbővülést tenne szükségessé - mondjuk - az aktív kórházi kasszában? Ilyen számításokról nem tudunk, pedig nem ártana, ha gyorsan elkészülnének. A pénzügyi befektetők ugyanis nem lesznek tekintettel a kórházak fizetésképtelenségére, tőlük nem várható empátia, megértés (mint az egészségügy háttériparától). Vagy talán mégsem kellett volna diszkriminálni a szakmai befektetőket?

Mindazok, akik jobbító szándékkal, a betegellátás javítása érdekében "lázas" előkészítő munkálatokba fogtak, osztottak, szoroztak, azok minden bizonnyal már rájöttek, hogy az egész folyamatnak van egy felbontatlan "fekete doboza", nevezetesen fogalmuk sem lehet arról, hogy a kormányzat által meghirdetett konszolidációs csomag mit tartalmaz és a finanszírozási rendszer miként fog változni. Akiknek volt érzékeny antennája, azok persze már foghatták a konszolidációs program hanyagul rejtjelezett üzeneteit. Nem nehéz ugyanis dekódolni, hogy mit is jelent az "irányított struktúraváltás" és a "bérrendezéshez szükséges racionális létszámgazdálkodás". Akik intézményük jövőjének jóhiszemű tervezésébe kezdtek, azok nem tudhatják, hogy áldozatul esnek-e ennek az irányított struktúraváltásnak, azok az orvosok, gyógyszerészek, akik szabadfoglalkozású státusban fantáziát látnak, még nem tudhatják, hogy túlélik-e a racionális létszámgazdálkodást. Hogy mennyire komolyan gondolja a kormány konszolidációs programja ezt a két tételt, mi sem jelzi jobban: a konszolidációra szánt kínosan és gyanúsan precízen megállapított 606,8 milliárd forint nem lényegtelen nagyságú forrása az említett két eszközzel történő megtakarítás.

Nehezen cáfolható felismerés: a gazdasági, pénzügyi alapok előzetes tisztázása nélkül intézményátalakításba kezdeni, több mint felelőtlenség. A kormányzat teljes bizonytalanságban hagyta az intézményeket abban a tekintetben, hogy miként kívánja az új működési formákhoz igazítani az egészségbiztosítási finanszírozási feltételeket, hallgat arról, hogy biztosítani kívánja-e az óhatatlanul szükségessé váló többletforrásokat, kíván-e segítséget nyújtani az önkormányzati tulajdonban (fenntartásban) lévő intézményeknek az "adósságcsapdából" történő kimeneküléshez.

Ha mindehhez hozzátesszük a 2002. év fájdalmas mértékben elégtelen ráfordításait (ideérthető az adósságállomány idei jelentős mértékű növekedése is), akkor az intézményekért felelős döntéshozók számára csak a türelmes várakozás mutatkozik egyetlen reális alternatívaként. Talán nem véletlen, hogy a kórháztulajdonos önkormányzatok zöme nem kapkod, magatartására nem a kincstári optimizmus jellemző. A parlamenti és a helyhatósági választások előtt felesleges kockázatot nem vállalnak, s különben is, a túlélés napi gyakorlata leköti energiáikat. Csupán néhány minisztériumi intézetben zajlanak átvilágítások, vagyonértékelések, elvégre valakiknek példát kell mutatniuk.

A jó szándék a jövő tervezéséhez még nem elegendő. Az egészségügyi intézmények átalakulásának folyamatához sanda szándékkal közelítők persze elemükben érezhetik magukat, hiszen a szabályozás és a gazdasági alapok bizonytalanságai az ő "természetes" közegük. Csak remélhető, hogy a mérföldkőnek tartott intézményi törvényt és a nagy garral beharangozott konszolidációs programot nem az ő receptjük alapján készítették. Persze, az sem kizárt, hogy ha a parlamenti erőviszonyok áprilisban megváltoznak, a törvény is változik. Remélhetőleg előnyére. Hiszen nem az intézményi törvény teremt esélyt az ágazat pénzügyi rendbetételére, hanem a konszolidáció adhat ösztönzést a kívánatos átalakulásokhoz. A sorrend nem felcserélhető!

A szerző az Országgyűlés egészségügyi és szociális bizottságának elnöke (MSZP)