Együttműködés a büntetőjogban
A belügyi és igazságszolgáltatási együttműködést aztán 1992-ben a maastrichti szerződés intézményesítette. Ez kapta a harmadik pillér nevet, amely kilenc fontos tevékenységi kört fogott át, köztük a kábítószer, a nemzetközi csalások elleni küzdelmet, az igazságügyi együttműködést polgári és büntetőügyekben. A többi tevékenységi kör a rendőri és vámügyi területeket érintette.
A maastrichti szerződés rendszerében a bel- és igazságügyi együttműködés fő szerve a tagállamok minisztereiből álló tanács, amely közös álláspontot alakíthatott ki, közös fellépést fogadhatott el és egyezményeket hozhatott létre, továbbá egyéb ajánlásokat, következtetéseket, amelyek nem voltak a szerződésben nevesítve. A döntések egyhangúlag születhettek meg, kivéve az eljárási kérdéseket és a közös fellépések végrehajtását, amelyekhez általában kétharmados többség kellett.
Az amszterdami szerződés
átformálta a maastrichti rendszert. Egy sor kérdést az unió kompetenciájába utalt, "közösségiesítette", "uniósította", éspedig a menekültügyi és beván-dorlási politikát, a külső és bel-ső határellenőrzést, az igazságügyi együttműködést polgári ügyekben.
Az amszterdami szerződés új jogforrási rendet vezetett be az ily módon leszűkített harmadik pillérbe.
Maastrichtig csak a nemzetközi egyezmény lehetett kötelező. A maastrichti szerződés vezette be a közös fellépést, arra az esetre, ha a tervezett intézkedés mértékére vagy hatására tekintettel az uniós országok közös fellépése célszerűbb, mint az egyes tagállamok külön intézkedései. A szerződés azonban nem határozta meg a közös fellépés kötelező erejét, ami a gyakorlatban nézeteltérést okozott a tagállamok között. Németország, Franciaország és a Benelux államok minden közös fellépést kötelezőnek fogadott el, míg az Egyesült Királyság és Írország elutasította a jogilag kötelező jellegüket.
Az amszterdami szerződés megszüntette ezt a jogi eszközt, és helyébe a kerethatározatot állította, a tagállamok törvényeinek és rendeleteinek közelítése céljából.
A kerethatározatok az elérendő célokat illetően kötelezőek a tagállamokra nézvést, azonban a forma és az eszközök megválasztását a nemzeti hatóságokra hagyják. A kerethatározatoknak mindazonáltal nincs közvetlen hatályuk.
A büntetőjogi jogharmonizáció szempontjából legnagyobb jelentősége az egyezmények mellett korábban a közös fellépéseknek volt, most pedig a kerethatározat vált a leginkább alkalmazott eszközzé.
Érdemes áttekinteni a jogharmonizációs programok alapján módosított rendelkezéseket, amelyek a társulási szerződésben vállalt kötelezettségen alapulnak. Ez az áttekintés egyben megmutatja azt is, hogy az unió büntetőjog-alkotása mely területeken befolyásolja, illetőleg egységesíti a tagállamok és a társult államok belső büntetőtörvényhozását.
