Lassú döntések, gyorsreagálású erők

A bővítésről szóló EU-csúcs-találkozó margójára szorulva oldódott meg egy fontos biztonságpolitikai probléma Koppenhágában december 12-13-án. Az Európai Unió végre hozzáláthat biztonsági és védelmi politikája gyakorlati megvalósításához, miután hétfőn megállapodás született arról, hogy hozzáférhet a NATO kapacitásaihoz és technikájához. Az atlanti szövetség brüsszeli központjában George Robertson főtitkár és elődje, Javier Solana, az unió jelenlegi külpolitikai biztosa írta alá az erről szóló egyezményt. Ennek értelmében az EU használhatja a NATO logisztikáját, beleértve az olyan információs forrásokat is, mint a monsi tervezőközpont.

Koppenhága előtt az alkut vagy Törökország, vagy Görögország akadályozta meg, főként a ciprusi kérdés rendezetlensége miatt. A csúcson azután Francia- és Németország közös erővel fejtett ki nyomást Ankarára, megtörve annak immár kétéves ellenállását. Cserébe Törökország biztosítékot kapott arra, hogy a felállítandó új európai haderő semmilyen, Ciprushoz kötődő válság esetén nem avatkozik közbe, a hamarosan EU-taggá váló szigetország pedig nem vesz részt olyan katonai műveletekben, amely NATO-forrásokat használ fel.

A megállapodás szerint az európaiak csak olyan térségekben lesznek jelen, ahol a NATO-nak nincs kollektív katonai jelenléte. A két haderő kiegészítő, de semmi esetre sem versengő jellegű - húzta alá mindkét fél. Az Európai Unió elsősorban válságmenedzselő képességeit erősíti, ennek jegyében veszi majd át az elkövetkező hetekben a macedóniai Amber-Fox békefenntartó műveletet. A jövő év márciusában pedig a jelenleg a NATO keretébe tartozó SFOR-missziót "öröklik meg" Boszniában, ami lehetővé teszi az Egyesült Államok számára, hogy mérsékelje jelenlétét a térségben. Ennek megfelelően az elkövetkező hónapokban várhatóan felgyorsulnak az előkészületek, hogy jövőre valóban megalakuljon a hatvanezer fős európai gyorsreagálású erő, amely szükség esetén hatvan nap alatt lenne bevethető, s egy évig állomásoztathatnák a helyszínen.

Ezek az első kézzelfogható eredményei a közös Európai Biztonsági és Védelmi Politikának (ESDP), amelyet még 1998-ban indított útjára Jacques Chirac és Tony Blair St. Malóban, s amelynek az a célja, hogy az Európai Uniónak gazdasági súlyának megfelelő védelmi kapacitásai is legyenek. Az eltelt éveket jobbára az általánosan elfogadott szándékok konkrét értelmezése körüli vita töltötte ki, miközben egyre inkább előtérbe került a stratégiai nézetkülönbség Nagy-Britannia és Franciaország között. Előbbi az ESDP-t a NATO kiegészítőjeként képzeli el, utóbbi viszont ragaszkodik ahhoz, hogy az uniónak a transzatlanti szövetségtől függetlenül is gondoskodnia kell a kollektív biztonságról. A háttérben az Egyesült Államokhoz fűződő viszony eltérő értelmezése áll.

Miután ez a kérdés a német választási kampányban is váratlan szerepet kapott, a hivatalában maradt Gerhard Schröder a korábbinál egyértelműbben sorakozott fel Párizs mellett. Az Európai Unió motorjának számító francia-német együttműködés újbóli beindulásának egyik jele volt a múlt hónapban az a közös javaslat, amely ugyancsak a kontinentális biztonsági politika önálló jellegét erősítené - amennyiben persze sikerülne azt a többi tagállammal is elfogadtatni. De talán nem meglepő, hogy London máris ellenjavaslattal állt elő. Mindkét papír az Európa jövőjéről értekező konvent elé került.

A brit elképzelés szerint az ESDP-nek határozottan be kell épülnie az Amerika vezette katonai szövetségbe, s a NATO-nak kell ellátnia a kollektív védelmi szervezet feladatát. Az EU és az atlanti szövetség közötti szoros kapcsolatok pedig nélkülözhetetlenek "a szükségtelen kettőzések elkerülése érdekében".

A franciák és a németek más oldalról közelítik meg a kérdést, bár Berlin azért ragaszkodott hozzá, hogy a dokumentumban utaljanak a NATO-val fenntartandó transzatlanti kapcsolatok fontosságára. Emellett azonban felvetik azt is, hogy az ESDP-nek magában kellene foglalnia a kollektív védelem doktrínáját: az atlanti szövetség nevezetes 5. cikkelyéhez hasonlóan, amely kimondja, hogy bármely tag elleni támadásra a szervezet egésze válaszol. A javaslatok szerint továbbá az EU-nak létre kellene hoznia egy integrált parancsnoki struktúrát is a többnemzetiségű erők irányításához, a NATO-tól függetlenül, s egyes katonai akciókról a szorosan együttműködő országok csoportja minősített többségi szavazással is dönthetne. Ezt a britek határozottan elutasítják, ragaszkodván a konszenzushoz.

Abban a két javaslat egyetért, hogy több és jobb védelmi képességre van szükség. Ennek érdekében azonban London egy kormányközi fejlesztési hivatal létrehozását vetette fel, amely a nemzeti védelmi erőfeszítéseket hangolná össze. Párizs és Berlin azonban egy összeurópai haditechnikai beszerzési hivatal felállításában gondolkodik, amely jobban koncentrálná és hatékonyabban használná fel a védelmi kiadásokat. Brit részről viszont nem mennek bele abba, hogy a katonai költségvetésben nagyobb beleszólást engedjenek Brüsszelnek. Attól is tartanak, hogy ez az "Európa-erőd" megközelítés a szigetországi hadiipar kárára válik. Amennyiben ugyanis a kontinentális megegyezés protekcionizmushoz vezetne, arra az Egyesült Államok alighanem azzal válaszolna, hogy kizárja védelmi beszerzéseiből az európai vállalatokat. Ez nemcsak az egyik legfontosabb piacától fosztaná meg az iparág brit szereplőit, de elzárná őket a legfejlettebb technológiához való hozzájutástól is.

Kérdések és megoldatlan problémák tehát azután is maradnak bőven, hogy feláll a gyorsreagálású erő. Ez még csupán a közös európai védelemnek a kezdete, távolról sem a végcélja.