Kevés pénz jut a művesekezelésre

Hazánk 55 dialízisközpontjában jelenleg 4200 krónikus vesebeteg kap heti három alkalommal életben tartó művesekezelést. Az előrejelzések szerint a hasi (CAPD) dialízissel együtt az idén 650 ezer körüli kezelésszám várható, melynek teljesítéséhez hozzá kell rendelni a szükséges feltételeket, különben komoly zavarokkal számolhatunk az ellátásban.

A 2004-re jóváhagyott dialízis-költségvetés a tavalyi évhez képest mindössze 1,2 százalékkal emelkedett, amely meg sem közelíti az évi 7-10 százalékos betegszám-növekedést, sem az infláció legalább 6 százalékos mértékét.

Ezért a Fresenius Medical Care (ez az egyik hazai dialízis-szolgáltató) időben, már július közepén kezdeményezte a 2005. évi költségvetést előkészítő párbeszédet a döntéshozók (Pénzügyminisztérium, egészségügyi minisztérium, OEP), a Magyar Nephrológiai Társaság (Manet) és a dialízisszolgáltatások 90 százalékát végző magáncégek képviselői között.

A 2005-ös költségvetés alapozó fázisában és adatokkal bizonyítottuk, hogy a 2004-re jóváhagyott 1,2 százalékos térítésidíj-növekménnyel szemben minimálisan 15,4 százalékos emelés lett volna indokolt ahhoz, hogy a finanszírozás legalább az inflációt és a betegszám-növekedést kövesse. Ez hozzávetőlegesen 100 euró/kezelés összegnek felelne meg. Ezzel szemben jelenleg 85 euró jut egy kezelésre hazánkban, míg például Csehországban ez az összeg 2004-ben 129 euró. A lényeges különbséget semmi sem indokolja, hiszen az anyagok itt is ugyanannyiba kerülnek, és a fizetések között sem lehet ilyen drámai különbség (1. sz. táblázat).

Miközben a vesebetegek kezelésének száma évente 7-10 százalékkal emelkedik, az előző évekhez viszonyított térítésidíj-növekmény sem a kezelésszám emelkedését, sem az inflációt nem követi, a reálértéke csökken (2. sz. táblázat). A 2003-as 12,9 százalékos kasszanövekményt az intézmények kizárólag az előző évben végrehajtott, 50 százalékos béremelésre fordították.

A Manet szakmai állásfoglalása, szóban kifejtett véleménye és írásos anyagai egyértelműen bizonyítják a kezelésszám folyamatos emelkedését és azt, hogy az egymillió lakosra jutó kezelésszám tekintetében még el vagyunk maradva a fejlett nyugat-európai országoktól.

A szakemberek evidenciaként hangsúlyozták, hogy az időben elkezdett dialíziskezelés hatékonysága a betegek szempontjából minden tekintetben jobb a nem tervezetten ("utcáról beesett beteg") indítottnál, ugyanakkor a költséghatékonyság az utóbbi esetekben egyértelműen roszszabb, nem is szólva a gyakoribb szövődményekről és a kórházi ellátás iránti fokozott igényről.

Sajnos a transzplantációval önmagában nem lehet megoldani a helyzetet. A Manet anyagaiból egyértelműen kiderül, hogy hazánkban kb. 20 százalék a várólistán lévő betegek aránya, ami ugyan meghaladja az európai átlagot, viszont az évi 300 veseátültetés nem csökkenti az új dialíziskapacitások iránti igényt. Ennek oka, hogy a transzplantációk száma a donorhiány miatt nem emelkedik jelentősen, és figyelembe kell venni a transzplantáció után visszatérő, újra dialízisre szoruló betegeket is.

A tanácskozás második fordulója a döntéshozók visszalépése miatt elmaradt, holott a szolgáltatók - a korábban megfogalmazott igénynek eleget téve - részletes kimutatást készítettek az egy dialíziskezelésre jutó költségekről, illetve a szomszédos országok térítési díjainak belső "tartalmáról". A minisztériumok és az OEP képviselői az első fordulóban ígéretet tettek arra, hogy a Manet és a szolgáltatók által összeállított, pontos tényeket és adatokat tartalmazó rendkívül részletes anyagot továbbítják a felső szintű vezetőiknek, és ezt a 2005. évi költségvetés előkészítése során figyelembe veszik majd.

Úgy tűnik, ez a gyakorlatban nem így történik. A 2005. évi költségvetés-tervezet a dialíziskassza tekintetében nem mutat növekményt az előző évihez képest.

Az elkeserítő hírek szerint tehát a helyzet továbbra is nyugtalanító. Orvosként és a Magyar Nephrológiai Társaság vezetőségi tagjaként csak remélni tudom, hogy a magánszolgáltatók nem elégelik meg a minden szempontból megalapozott tények és érvek semmibevételét, s nem csökkentik olyan mértékben a szolgáltatás színvonalát, ami betegeink ellátását kritikusan érintheti, és amelyet felelős szakemberként már nem tudok (nem tudunk) elfogadni!