Egészségügyi informatika - költséghatékonyság
A mérnöki tudományok (egészségügyi informatika, biomérnökség) alapvető formálóivá váltak a modern orvostudománynak és
az egészségügyi ellátásnak. Úgy tűnik, hogy az egészségüggyel kapcsolatban támasztott aktuális igények megoldásában is (az ellátás minőségének növelése, a költségstruktúra ésszerűsítése) perdöntő lesz az informatika szerepe.
Jelen dolgozat néhány fontos lehetőséget foglal össze, és utal a kapcsolódó érdemi hazai kutatásokra is. A költséghatékonyság növelésének négy fő lehetősége között logikailag az első és népegészségügyi szempontból legfontosabb az internet felhasználásával megvalósuló felvilágosító, rizikóelemző és életmód-tanácsadó rendszerek kidolgozása. Ezen belül leghasznosabbnak az interaktív, személyre szabott, mesterséges intelligencián alapuló, nagy tömegeket kiszolgálni képes rendszereket tekinthetjük (pl. az Egészségügyi, Szociális Családügyi Minisztérium honlapjáról elérhető Cordelia rendszer). Második a nagy sebességű kommunikáció, a számítógép-hálózatok birtokában a költséghatékonyság növelésének másik kézenfekvő lehetősége a populáció meglévő egészségügyi adatvagyonával történő ésszerű gazdálkodás, a szakmailag nem alátámasztható ismételt vizsgálatok minimalizálása, a döntésekhez szükséges adatmennyiség összegyűjtésének gyorsítása. Ebben a vonatkozásban nehezen túlbecsülhető a kórházi, regionális, esetleg országos egészségügyi információs hálózatok szerepe. A hazai fejlesztési törekvéseknek is ez az egyik meghatározó eleme. Ennek előkészítését segíti elő az e-egészség program keretében az "e-" szabványok sora. Ugyanakkor látni kell, hogy még akkor is, ha az új fejlesztések maradéktalanul teljesülnek, a feladatoknak egy fontos, de relatíve kis hányada oldódik meg.
Arról van szó ugyanis, hogy ma kevés olyan egészségügyi információs rendszer van az országban, amely egymással vagy az újonnan létesített regionális rendszerekkel összekapcsolható. Megoldást az új szabványok előírásait megvalósítani képes konvertáló (interfész) rendszerek segítségével lehet elérni. A tennivaló hasonlít a PACS rendszerek létesítésének feladataihoz, a DICOM szabványok érvényesítéséhez. Harmadikként, a költséghatékonyság növelhető olyan eljárások kidolgozásával, amelyek optimálisan hasznosítják a meglévő vizsgálórendszerek diagnosztikai információtartalmát, valamint az országban fellelhető speciális szakértelmet. Az információkinyerő és döntéstámogató eljárások kidolgozása komoly tudományos kutatást igényel, de szerencsére Magyarországon több csoport dolgozik ilyen projekteken. Tudjuk, hogy gyakran a nagy értékű képalkotók, sokcsatornás mérőrendszerek eredményének értékelése szemrevételezéssel történik. Ennek eredményessége erősen függ az orvos speciális szaktudásától (különösen kritikus és különleges esetekben). Kedvezőtlen esetben ez komoly esélyegyenlőtlenségeket szülhet, lehetetlenné teheti a beteg életkilátásait kedvező irányban befolyásolni képes terápiák időben történő alkalmazását. Az NKFP-keretek között kifejlesztett stroke-távkonzultációs és -döntéstámogató rendszer ilyen szempontból áttörést hozhat a stroke "kritikus időablakán belül", ha a rendszer alkalmazásának finanszírozási hátterét sikerül megtartani a projektfinanszírozást követő időben is.
Negyedikként, az informatika és a biomérnöki módszerek együttese alkalmas a diagnosztikai arzenál lényeges továbbfejlesztésére.
Minőségi, a hazai ipar által gyártható távmonitorozó rendszerekkel eltűnhetnek a gyakorlati akadályok a betegségfolyamatok részletes időbeni vizsgálata elől (akár a páciens otthonában vagy munkahelyén), betartásra kerülhet az egzakt természettudományok esetében megkövetelt gyakoriságú (tér- és időtartománybeli) mintavételezés (ami nemcsak a mért jelre, hanem az annak forrásául szolgáló monitorozott folyamatra is vonatkozik).
Máskor számításintenzív módszerekkel a diagnosztikai (és terápiás) ellátás költséghatékonysága a vizsgálóeljárások szenzitivitás- (Se) és specificitás- (Sp) paramétereinek javításával érhető el. Ismert, hogy az Se- és Sp-paraméterek nem jellemzik teljesen a vizsgálóeljárásokat, a helyes pozitív vagy negatív besorolások száma nagyban függ attól is, hogy a diagnosztizálandó betegség milyen gyakorisággal fordul elő a populációban, azaz milyen a prevalenciája (a priori valószínűsége).
Tekintettel arra, hogy számos eljárás diagnosztikai paraméterei nem elegendően jók, a megkívánt diagnosztikai biztonság érdekében az orvosok kénytelenek több vizsgálat egybehangzó eredményére támaszkodni, ami azt jelenti, hogy az elvileg szükségesnél több vizsgálat történik, ennek költségkihatásával együtt. Erre kínál alternatív lehetőséget a klasszikus mérések és/vagy a kiértékelések komplexitásának növelése, a jobb diagnosztikai paraméterek elérése. A különbség néha óriási. Példaként említhető, hogy akut miokardiális infarktus esetében a 12 elvezetéses EKG szenzitivitása 50-60 százalék, ugyanebben az esetben az elektrodiagnosztikai képalkotó eljárás, az úgynevezett testfelszíni potenciál térképezés az esetek 95-98 százalékában ad helyes eredményt. Más esetben, például a veszélyes aritmiára (hirtelen szívhalálra) való hajlam kimutatásában hasonlóan nagy különbség származik abból, hogy a vizsgált jelben/képben meglévő diagnosztikai információ teljes egészében kinyerhető.
