Závada Pál, a rafinált mesélő

A legutóbbi hónapok kiemelkedő irodalmi eseménye volt, hogy megjelent Závada Pál A fényképész utókora című regénye. A Jadviga párnája volt az, amellyel berobbant a köztudatba, ezt követte a Milota, most pedig itt van a harmadik is, s elmondhatjuk: mindhárom közül ez az író legjobb regénye, korunk kiemelkedő magyar prózai alkotása.

Sokan trilógiaként emlegetik ezt a három könyvet, de érdemes tisztázni: aki nem olvasta az előző kettőt, az is tökéletesen ért és élvezhet mindent. A fényképész utókora önálló regény, noha néhány figurája és az egyik helyszín, Tótkomlós (ahol Závada Pál 1954-ben született) ismerős az előző könyvekből is.

A fényképész utókora rafinált, finom meseszövésű regény. Roppant érdekes és árnyaltan kidolgozott figurák egész sora elevenedik meg előttünk, miközben élvezzük a több szálon futó, de sosem bonyolult, mindig könynyen követhető mesélést. Az apró mozzanatok kiegészítik az addig történteket, előrébb viszik a történetet, hozzáadnak valamit a figurákhoz - így teljesedik ki a kép, így áll össze szép lassan ötven év története.

A cselekmény három szálon fut, az első 1942-től 1956-ig tart, a második a hatvanas-hetvenes években játszódik, a harmadik pedig 1992-ben ér véget. Az egyes sorsok kapcsán fél évszázad magyar történelme tárul elénk, de természetesen nem unalmas történelmi eszmefuttatásokban, hanem vérbeli, kitűnően megírt regényként, remek fordulatokkal, sokszor humorral.

Különösen izgalmas, hogy mindhárom szálon, minden eseményben végig felbukkan az eleinte furcsa, talányos "mi". Valakik végigkövetik a történéseket, hol csak kívülről látják, meglesik, máskor esetleg maguk is formálják, mozgatják a cselekményt. És ez a "mi" mindig másokat jelöl. Aztán rájövünk: mindannyian "mi" vagyunk, akik vagy tanúi voltunk ennek az ötven évnek, vagy csak beleszülettünk, s így érintettek lettünk. Egy biztos: nem vonhatjuk ki magunkat a szembenézés alól. Ahogy a regény bűvköréből sem.

Závada Pál: A fényképész utókora, Magvető, 2004, 416 oldal, 2690 forint