Aktuális tárlatajánlónk

1982 nyarán jártam életemben először és utoljára Olaszországban. Alaposan fölkészültünk a feleségemmel, tudtuk, mi mindent kell megnéznünk. Az egyik legnagyobb meglepetés Firenzében ért, az Uffiziban. Elég rémes hely volt akkor, fantasztikus remekművek voltak összezsúfolva egymás hegyén-hátán, s irdatlan tömeg tolongott mindennap. Mentünk teremről teremre, már képtelen voltam bármit befogadni, s akkor az egyik falon megláttam egy képet, amelyet egyszerűen bámulni kellett. Ez volt Leonardo da Vinci Angyali üdvözlete.

Láttam már korábban is élőben Leondardo-képeket, Krakkóban és Londonban, tehát önmagában az, hogy az ő festményéről volt szó, nem kellett volna, hogy enynyire mellbe vágjon. Mégis ez történt. Ugyanakkor nem értettem, mi vonz hozzá. Ott álltam megbabonázva. Nem mintha a témája különleges lett volna. Meg nem vagyok vallásos, tehát nem is ezért ragadott meg ez a festmény.

Sokáig bámultam, aztán hirtelen azt vettem észre, hogy a képen két fényforrás van, nem egy. Csak töprengtem: miféle dolog ez? Miért van rajta két fényforrás? Leonardo nagyon jól festett, kitűnően ismerte a perspektívát, a szerkesztést, egyáltalán: mindent tudott. Lassan dolgozott, rengeteg előtanulmányt készített, azért is van ilyen kevés műve. Millió egyéb dologgal foglalkozott, állandóan járt az agya meg a keze. Szóval teljesen kizárt, hogy véletlenül lenne a képen két fényforrás. Pedig így van, az angyalra máshonnan vetül a fény, mint az eleven szereplőre.

Hosszan néztem, s rájöttem, hogy éppen ettől olyan elképesztő, lidérces ez a kép. Az előtérben álló asztalka csupa ragyogás, s Máriára is nagyjából szemből esik a fény. De az angyal máshonnan kap fényt. Sőt: tulajdonképpen három forrásnak kell lennie, mert a háttérben, a fák alatt és között is ott a derengés. Csakhogy mivel az hátulról jön, az alakoknak árnyékban kellene lenniük. De nincsenek árnyékban, mert ők máshonnan kapnak fényt. Valami elképesztő dolog történik, olyasmi, ami egyáltalán nem szokásos a festészetben.

Egyébként minden szokványos rajta, maga a jelenet, amikor az angyal Mária tudomására hozza, hogy terhes. Szokványos a pillanat, szokványosak a fák ott hátul. Csak ez a fényjáték őrületes, és ettől olyan elképesztően lidérces az egész. Van benne valami hihetetlen, valami földöntúli. Nem azt mondom, hogy túlvilági, de valami, ami erősen elgondolkoztat.

Leonardónál a női arcok hasonlítanak egymásra, itt is hasonlít az angyal Máriára. Mintha ugyanaz a személy lenne. Ha nem lennének rajta szárnyak, akkor olyan ember lenne, mint a másik. Nem ez okozza, hogy meg kell állnunk, alaposan szemügyre kell vennünk, töprengenünk kell rajta, hanem ez a fényjáték, a lidérces borzongás, amely titokzatossá teszi a képet.

Fogalmam sincs, mi járhatott Leonardo fejében, ezekről nem lehet tudni semmit. De olyasmit gondolt, amit a természetben nem láthat, s mások sem gondoltak. Valami hasonló persze ismeretes a vallástörténetben. A Mithrász-kultuszban két teremtő van, az Isten - és előtte egy másik, tőle független teremtő. De Leonardónál nem erről van szó. Ez az ember gondolt valamit, ami szokatlan, amin lehet bőven töprengeni. Ez több mint érzelem. Valami filozófián túli filozófia.

Hozzá kell tennem, hogy a reprodukciók általában borzalmasak, elkentek. Kivesznek belőle sok sötétséget, elvész a kontraszt. Rémes egyébként, ami a nyolcvanas évek eleje óta történt: akkoriban kezdték restaurálni ezeket a nagy műveket. Némelyiket csiricsáré színekre festették át, állítván, hogy ez az eredeti színük. Igazi giccs lett belőlük. Szerintem úgy kellett volna hagyni mindet, ahogy voltak, a sötétekkel együtt. Ez örök vita.

Említhetek hasonlatként más példát: nekünk, magyaroknak könnyű Shakespeare-t fordítani, mert mai nyelvre átültetjük, és kész. De az angolok meg amerikaiak számára az a nyelv, amelyen Shakespeare írta a műveit, hovatovább érthetetlen. Így aztán már léteznek fordítások: lefordították mai amerikaira a teljes Shakespeare-t, s néha már így játsszák, hogy a nézők értsék a szöveget. Bekoszolódik a nyelv is, elsötétül a szavak régebbi jelentése.

A festészet mégis más. A festészetben helyrehozhatatlan, ha magát az eredeti képet írják felül. Nyugodtan lefordíthatják Shakespeare-t mai amerikai angolra, attól még megmarad az eredeti, nem azt nyomják felül. De más a régi festmény, amelyből csak egyetlen példány létezik, ott olyan beavatkozás történhet, amelytől az eredeti örökre elvész. Én 23 évvel ezelőtt láttam ezt a Leonardo-képet. 1982-ben átépítették az Uffizit, nem tudom, utána mi hová került, de ez a lidérces borzongás bármilyen más környezetben is megfogna. Lehet, hogy a Leonardo-képen is piszmogtak azóta valamit, bár őszintén remélem, hogy nem rontották el.