A Világgazdaság és az UNIQA Biztosító Rt. művészeti sorozata

Tizenéves koromban fölfedeztem egy kisalakú, festőkről szóló könyvsorozatot. Szerettem azokat a köteteket, előfordult, hogy én is megpróbáltam megfesteni valamelyik képet. Később mindig akadt olyan festmény, amelynek gondolatisága megragadott. Magritte több műve ilyen, ő gondolati konstrukciókat fejezett ki képben, s ez roppant izgalmas egy biológus számára, hiszen az emberi elme alapvető tulajdonsága az, hogy tud képekben gondolkodni.

Magritte ezen festménye tulajdonképpen arctalan embert mutat, van szeme, szája, orra, kalapja, de az arca hiányzik, sőt: az arc helye egybefolyik a kék háttérrel. A biológia nagy problémája éppen az: vajon mi a személyiség, s a személyiségnek van-e biológiai mechanizmusa?

Hernádi István pszichológus barátom ezt úgy fejezi ki: lakik-e itt valaki? És ez a valaki csak az emberben lakik? Vagy állatokban is? Esetleg időnként megjelenik ez a valaki, s nem állandóan van ott, mint az emberben? Bennem rögtön ez az izgalmas kérdéskör merül fel, ha erre a festményre nézek. Mert sok minden van rajta, amiből az ember arra következtet, hogy kell ott lennie valakinek, ugyanakkor lényeges, alapvető részek mégis hiányoznak.

Meg vagyok győződve arról, hogy a kutyámban, Jeromosban lakik valaki, igaz, ezt nehéz tudományosan bizonyítani. De számos eseményből arra lehet következtetni, hogy bizonyos szinten ő is érti a dolgokat. Lehet vele például egyezkedni. Egyszer hozott a feleségem, Éva valami különleges kutyacsemegét. Akkor még élt Bukfenc, a másik kutyánk. Éva kiosztotta a csemegét, amelyet nem volt időm szemügyre venni. Ezért odamentem Jeromoshoz, hogy adja ide kicsit. Félelmetes, dühös morgással reagált. Erre alkudni kezdtem: elmagyaráztam neki, hogy adja ide nyugodtan, mert csak megnézem, aztán visszaadom. És Jeromos megértette: egy idő után odalökte féltett csemegéjét. Megnéztem, megszagoltam, majd visszaadtam neki. Ő elvonult vele, s amikor már fehérre rágta, akkor ismét odahozta: ha annyira kellett ez nekem, tessék, itt van, nézzem meg még egyszer! Ez, bizony gáláns lélekre vall.

Ez a történet tudományosan nehezen magyarázható, ugyanakkor tény, hogy egy állat vagy nem adja oda a csemegéjét, vagy fél, és ezért odaadja. De az, hogy egyezkedni lehessen vele, s némi rábeszélés után átengedi nekem, majd később ismét odaadja, mert emlékezett rá, hogy az előbb visszakapta tőlem, az ilyesmi csak az emberekre vall. Ám ha kutyákkal fordul elő ilyesmi, akkor az ember ilyenkor arra gondol, hogy talán benne is lakik valaki.

Egy másik történet is roppant tanulságos volt. Jeromos fogott egy nyulat, s azonnal hozzálátott, Bukfenc meg csak nézte, és úgy kívánta, hogy csorgott a nyála. Annyira megsajnáltam szegényt, hogy odamentem Jeromoshoz, akinek előadást tartottam: nem szép dolog, hogy az öreg kutyának nem ad belőle. Jeromos hallgatta, majd odalökött néhány darabot Bukfencnek. A nyúlból végül csak a fej maradt, lelógó fülekkel. Mondtam, hogy akkor menjünk haza. Erre Jeromos megfogta a fejet, s hozta magával. Nem tudtam, mit akarhat vele, de otthon kiderült: átnyújtotta a feleségemnek. Éva sikoltozni kezdett, mire Jeromos elvitte, s megette. De felajánlotta azt a darabot!

Nos, állat ilyesmit se tesz. A farkasok például nem is próbálják elvenni egymástól az ilyen apró prédát, mert azért nem érdemes küzdeni. Tehát az, ha egy kutyát rá lehet beszélni, hogy adjon az általa elfogott nyúlból, s aztán még egy darabot önként hazahoz Évának is, ez elképesztő. Szóval, talán mégiscsak lakik ott valaki.

Ilyen fantasztikus történetek jutnak eszembe erről a Magritte-képről. Egyébként szeretem a szürrealistákat, Magritte mellett például Dalít is. Sok jelentős művükben van valamilyen érdekes gondolati konstrukció, bár nem mindegyik ilyen filozofikus, mint amilyenek Magritte képei. Sokszor a címmel a festő mondja meg, miről szól, de az az érdekes, hogy lehet-e olyan interpretációt találni, amely a képhez illeszthető. Hiszen a festő szintén interpretátor, ő maga is értelmez valamit. Ám az a jó az ilyen művekben, hogy sokféle értelmezés elképzelhető. Igaz, Magritte kivételes tehetség volt, nagyon tudott festeni. Mert nem elég a gondolat, tudni kell azt úgy ábrázolni, hogy másokat is megragadjon.