művészet & érték
A családomban erősen jelen volt az irodalom és a zene, ám furcsa módon a képzőművészet kimaradt a gyerekkoromból. A nagy találkozást a színművészeti főiskola művészettörténeti tanulmánya jelentette, pontosabban Szöllősy Andrásné, aki egyedülálló tanár volt. Több nemzedéknek életre szóló útravalót adott az a négy év, amit az államvizsgáig vele töltöttünk. Alaposan, módszeresen végigtanultunk mindent a kezdetektől a modernekig, s közben mindent le is kellett rajzolnunk. Nem volt jegyzetünk, így az órán jegyzeteltünk, és folyton skicceltünk.
Szöllősy Évánál csak jelesre lehetett vizsgázni, rosszabb jegyet nem írt be, még a négyest sem, s vissza kellett menni újabb vizsgára. Nála tökéletesen kellett tudni. Még azt is, melyik mű hol található. Így később, amikor elkezdtem utazni, pontosan tudtam, hogy ha bemegyek mondjuk a Louvre-ba, mit találok a bejárattól balra. Célirányosan mehettem múzeumba például Firenzében vagy Londonban is. Minden, amit megtanultam a főiskolán, visszajött a helyszínen. Csak a színek és a méretek voltak mások, hiszen mi reprodukciók alapján tanultunk. Szóval, a gyerekkori hiányt tökéletesen pótolta Szöllősy Éva a rendszerezettségével és azzal a filmszerű módszerrel, ahogy közelített a művekhez. Mert természetesen külön téma volt a képek világítása, kompozíciós rendszere.
Aztán az ember eljutott a világ nagy múzeumaiba, s csak állt ott egy-egy tulajdonképpen már ismerős kép előtt. Ilyen volt számomra Jan van Eyck festménye, az Arnolfini jegyespár - vagy Arnolfini házaspár, a címet ugyanis kétféleképpen fordítják. Ami azért furcsa, mert a fiatal asszonyka láthatóan terhes. Néhány könyvben esküvőként szerepel - amelyen egyébként ott volt maga Van Eyck is, hiszen a pár mögött, a falon finoman olvasható írás tudatja, hogy jelen van Van Eyck.
Amikor először eljutottam a londoni National Gallerybe, ott volt előttem ez a gyönyörű festmény, amelyről a reprodukciók alapján mindig azt hittem, hogy miniatúránál alig nagyobb. Közben nagyméretű kép. A második meglepetést az okozta, hogy nincs az a reprodukció, amely vissza tudná adni a színvilágát. Amikor később több hónapon át Londonban tanultam a BBC-nél, minden hét végén végigjártam valamelyik múzeumot, de közben mindig elmentem a National Gallerybe is, hogy megnézzem ezt a képet.
Varázslat volt fölfedezni a részleteit, a fiatal nőn a ruha bonyolultságát és színeit, a rafinált fényeket az arcokon. Merőben más eredetiben a zöld, finom, nagyon drága anyag látványa, mint a reprodukción. Vagy a kivillanó alsó ruha kék színe. Az ablakon keresztül ki lehet látni, ott egy zöld ág. Rendkívül jól megfestett kép, pontosan kidolgozott mindkettőjük öltözéke, az előtérben lévő fapapucs, amely oda van dobva, a tükör a falon, amely kicsit megnyújtja ezt a teret, mélységet ad a képnek, márpedig a németalföldi festészetben a mélység mindig fontos. Tehát finom részleteket fedeztem föl alkalomról alkalomra, s ha újra elutaznék Londonba, most is elmennék a képhez.
A festői, technikai tökéletesség mellett izgat a furcsa helyzet: ez esküvői kép, amelyen létező két ember látható, a nő Párizsban született, a férfi németalföldi. Ez Jan van Eyck leghíresebb kettős portréja, háttérben a bútorokkal, az ablakkal, a drapériákkal. Ez a mosolytalan pár nem teremben áll, hanem lakószobában. Föltehetően a hálószobájukban. Nem is néznek egymásra, s főként a férfi arca igen merev. A férfi nyitott tenyerén rajta nyugszik a nő nyitott keze - mindössze ennyi a kapcsolat köztük. Miközben a kapcsolatuknak mégiscsak mélyebbnek kell lennie. Ez valószínűleg késői esküvő, talán éppen ezért nem vidám az arcuk. Nem örömteli esküvői kép ez, hanem komoly alkalom, ahol az ünnepi eseményt csak a drága ruha és a tartás eleganciája fejezi ki.
Itt áll egy pár ilyen ünnepélyes helyzetben, gyönyörű öltözékben, s alig van kapcsolat köztük. Talán éppen túl vannak az esküvőn. Miközben az előzmények leolvashatók a finom, szép arcú hölgy állapotáról. Egyáltalán nem vidám az esemény. A tárgyak dekoratívak, beles a természet is a jelenetbe, ugyanakkor mégis komoly, szinte szomorú, belenyugvó kép ez. Az egész ünnepélyességét a súlyos ruha adja meg, az otthonosságát a szoba, a derűt egyedül a nyitott ablak távlata, a természet villanása, és mindebben olyan drámai ellentmondás van, amit nagyon kedvelek.
