Fenntartható egészségügy - kényszer vagy álom?
Az utóbbi években előtérbe került a globalizáció és az egészségpolitika összefüggéseinek kritikus elemzése és ennek eredményeként az ez év augusztusi, 6. Egészségmegőrzési Világkonferencián Bangkokban elfogadott nyilatkozat már arra figyelmeztet, hogy az egyes országokban és az országok közötti növekvő egyenlőtlenségek, a fogyasztás és a kommunikáció új jellemzői, az egészségvédelemmel kapcsolatos szolgáltatások üzletivé válása és privatizácója egészséget veszélyeztető folyamatokat is indukál. Az egészség nagy kérdései sokszor olyan fórumokon dőlnek el, amelyekre az egészségvédelem szakembereinek, sőt az egészségpolitikának is alig van befolyása (világkereskedelmi tanácskozások, biztonságpolitikai intézmények).
Az egészségügy fejlődésének biztosítása minden fejlett országban konfliktusok forrása. A technikailag lehetséges, gazdaságilag megengedhető ellentéte általános gond, amelyet mindenütt súlyosbít a szükségletek objektív növekedése, hiszen a társadalmak elöregednek, nő az élettartam, emelkedik a krónikus betegséggel, a fogyatékkal élők, a tartós ápolásra szorulók aránya.
Módosulnak a megbetegedési viszonyok is: a hagyományos fertőző betegségek helyébe új, az eddigieknél veszélyesebb járványok lépnek, illetve újabb kockázatok jelennek meg. Az azonban megkérdőjelezhetetlen, hogy a megoldás keresése és megtalálása messze túlmutat az egészségügy kompetenciáján és lehetőségein: az állam és az egész társadalom feladata.
Nem hagyható figyelmen kívül azonban, hogy a vázolt folyamatok a világ gazdasági lassulásának időszakában zajlanak. Egyre nyilvánvalóbb, hogy több, korábban kikezdhetetlen alapelv - széles kör számára elérhető ellátási csomag, azonos hozzáférés, kiváló minőség stb. - a finanszírozási korlátok miatt csak egymás kárára maximalizálhatók.
Ezek a körülmények együttesen magyarázzák az egészségügyi rendszerek gyakori krízisét, ezért kerül szinte minden országban napirendre a fenntarthatóság és ennek érdekében a hatékonyság és a költségkontroll ügye. A meghirdetett egészségügyi reformok Európa-szerte erőteljes szabályozottságot, az egészségügyi fogyasztás racionalizálását jelentik, s ezt az orvos és a beteg egyaránt korlátozásként éli meg.
Az egyik jellemző és erősödő irány a költségek megosztása. A beteg egyre gyakrabban szembesül fizetési kötelezettséggel, azaz a társadalombiztosítás szolgáltatásainak igénybevételekor önrész fizetendő. Ezen az úton indult el Európában Németország és Szlovákia. Ez a megoldás azonban igen kétélű fegyver: valóban visszafogja az igénybevételt, de a hozzáférésben a jövedelem alapján szelektál. Ennek ellenére, ha célzott kompenzációs mechanizmusokkal és az előtakarékosságra biztató ösztönzéssel társul, alkalmazása megfontolható.
A másik régóta ismert irány, amikor az ellátás hatékonyságának javulását, az igénybevétel szabályozását egymással versengő biztosítóktól várják. Ez a módszer nem igazolta jövőbe mutatóan az előnyeit: a bonyolult, sokszereplős rendszer miatt nagy a működési költség, nagy a kockázati szelekció rizikója, gyengül a szolidaritás, az egységes nemzeti kockázatközösség. A több-biztosítós modell ma általában történeti tradícióként van jelen Európában, és mindenütt a szereplők számának csökkenése, az egységesülés és a koncentráció jellemzi (Hollandia, Német-, Csehország).
A harmadik út a szolgáltatói költségérzékenységre alapozott finanszírozási rendszerek felé vezet, ahol a keresleti és a kínálati oldal egymást befolyásoló korlátozó hatásával célozzák meg a hatékonyság javítását. Fő eszköze az ellátók ösztönzése az utalványozott költségek csökkentésében. E modell gyökerei Angliában (GP fundholding rendszer) és az USA-ban (HMO-k és más menedzselt ellátási technikák) alakultak ki, de ilyen irányú elmozdulás figyelhető meg Spanyolországban, Ausztriában, s Magyarországon is folytak modellkísérletek. Ezek lényege abban foglalható össze, hogy a szolgáltatók önkéntes alapon vagy törvényi szabályozással térségenként szervezetbe tömörülnek, a betegutak ésszerűsítésével, széles körű prevenciós kínálattal, költségtakarékos gazdálkodással igyekeznek leszorítani kiadásaikat, viszont megtakarításaikat személyi ösztönzésre és fejlesztésre használhatják. Kár, hogy a nálunk elindított irányított betegellátást az előítéletek, a szabályozás bizonytalanságai kiszorították az átalakítás, a reform középpontjából.
A sokszor fájdalmas, a közvéleményben vihart kavaró reformtervek teljesülésének egyik kockázata, hogy a kormányváltások maguk alá temetik ezeket az elképzeléseket, sőt az elkezdett reformok is visszájukra fordulhatnak.
Európa sok országában abban érdekeltek a polgárok, hogy kivonják magukat a közös felelősség teljesítését lehetővé tevő közös finanszírozáshoz való hozzájárulás alól, miközben a szolgáltatások igénybevételekor mindenki azt várja, hogy a legjobb és legtöbb szolgáltatást kapja. A politika felelőssége, hogy mindezen változtasson. A civil társadalomnak, az érdekképviseleteknek kell megerősödniük és kikényszeríteniük azt a politikai egyezséget, amely az egészségpolitika szükséges és érdemi változásait megalapozhatja.
Az új népegészségügyi szemlélet arra tanít bennünket, hogy az egészségi javak nem magánjavak, az egészség ügye közügy. A korszerű egészségpolitika a felelős partnerség elvére épül. Mivel az egészség javai olyan közjószágok, amelyek végső hordozója az ember, ezért annak megőrzését és helyreállításának lehetőségét az államnak kell biztosítania, de a felelősséget az embereknek kell vállalniuk. Más szóval: a közösség - teherbíró képességének határain belül - épít hatékony és átlátható egészségügyi rendszert, amelynek okos, a baj megelőzését szolgáló használatára polgárát felkészíti, s felkészíti arra is, hogy akkor és úgy vegye igénybe, amikor az valóban szükséges, továbbá arra is, hogy anyagi ereje függvényében felelősséget kell vállalnia tisztességes és megbízható működéséért. Ez a közös, széles társadalmi bázisú biztosítás alapja, amelyben előre rögzített szabályok szerint osztjuk meg a kockázatokat és terheket valamennyiünk között, mert az összetartás azt jelenti, hogy a közösség felelősséget vállal azokért, akik önhibájukon kívül nem képesek saját egészségügyi ellátásukról gondoskodni, és bekényszeríti a kockázatközösségbe azokat, akik bár képesek lennének tehervállalásra, mégis "potyautasként" veszik igénybe az egészségügyi szolgáltatásokat.
