Művészet & érték
Ernst Wastl: A fiatal Rippl-Rónai József számára rendkívüli esemény volt, amikor elutazhatott Párizsba a XIX. század végén, s a neves Munkácsy Mihály asszisztense lehetett. Már a mesternél töltött évek alatt is saját stílusát kereste, 1890-től pedig elfordult a Munkácsy által képviselt vonaltól. Ezt a képet 1891 körül festette Párizsban, amely a modern festészet Mekkájának számított.
A kép azért is közel áll a szívemhez, mert tetszik a mód, ahogyan Rippl-Rónai megfestette a későbbi feleségét, Lazarine-t a hangulatos francia műteremben, finom enteriőrben – úgy, amilyen volt, valós szépségében. Nem finomított az arcélén, nem vékonyította a derekát. Az egy évvel későbbi képen Lazarine arca sima, az alakja meg valószerűtlenül karcsú – az 1892-es, második változat idealizált kép. Igaz, néhány magyar művészettörténész ezt tekinti a főműnek, az elsőt meg tanulmánynak, én azonban nem értek ezzel egyet. Ez nem tanulmány és nem vázlat, egy festő ritkán használ drága alapanyagokat, vásznat, olajat, ritkán készít el egy képet teljes egészében, ha azt csak egy majdani kép vázlatának szánja.
Az egy évvel későbbi – amely a Magyar Nemzeti Galériában látható – jóval nagyobb: 185,5x 130 centiméter. Számomra viszont az első kép az autentikus, őszinte változat. Olyan ez, mint ha írok ma egy levelet, s azt holnap átjavítom, az talán az elsőnél szebb stílusú lesz, de az átjavítottnak már nincs köze az eredeti hangulathoz, gondolathoz.
A Kalitkás hölgy több okból is a szívügyem lett. Ha megnézzük a XX. századi Magyarországot: az Osztrák–Magyar Monarchia széthullása, Trianon, a II. világháború és a holokauszt, az 1956-os forradalom – rengeteg ok vezetett oda, hogy egész gyűjtemények Magyarország határain kívülre kerültek. Akik túlélték a háborút, és 56-ban még időben külföldre menekültek, nagyobb értékeiket is elvitték magukkal. A hungaropesszimizmus sok mindent visszafog, pedig lépni kell. Ha valaki külföldön árul egy értékes magyar festményt, akkor azt meg kell vásárolni.
Számunkra rengeteg pénz volt 122 millió forint. De nagyon meg akartuk venni ezt a Rippl-Rónai-festményt, éppen azért, mert utoljára 1906-ban volt itthon látható, majd 1947-ben egy amerikai gyűjteménybe került. Most pedig ez a gyönyörű magyar kép visszajuthat Magyarországra. Igaz, az áfatörvény miatt még nem hoztuk haza a képet, mert a megvásárlása is komoly erőfeszítésünkbe került, ezek után az áfát már nem tudnánk miből „kiizzadni”. Elvámoltathatnánk például Angliában, ahol csak 5 százalék az áfa, aztán behozhatnánk Magyarországra. De az már kiskapu lenne, én viszont legálisan szeretném hazahozni ezt a nemzeti értéket. Nem vagyok magyar, soha nem is leszek az, ezzel a képvásárlással mégis úgy érzem, hogy tettem valamit a magyar kultúráért. Nekem, aki évek óta itt élek, ez örömteli érzés.
Korani Eleni: Azzal léptünk, amivel mi tudtunk: megvettünk egy rendkívül szép magyar festményt, amelynek itt a helye. Ha az ember ilyen sok pénzt ad valamiért, akkor azzal kifejezi a tiszteletét is. A tiszteletet a magyar kultúra vagy éppen Rippl-Rónai iránt. Ez a kép nagyon közel áll a szívünkhöz, de nem azért vásároltuk meg, hogy magunknál tartsuk. Szeretnénk, hogy mások is gyönyörködhessenek benne valamelyik magyar múzeumban. Érdekes volna legalább néhány hónapig a Magyar Nemzeti Galériában egymás mellett látni ezt a két, csupán egy év eltéréssel festett Rippl-Rónai-képet.
Engem elbűvöl, ahogyan ez a fiatal női arc kiemelkedik a képből. Szinte világít. Kicsit misztikus is ettől. Nem látjuk a nőt, aki csak kicsi, kecses mozdulattal fordul felénk. Gyönyörűek a színek, különösen az a zöld szép. Általában a pozitív kisugárzású képeket szeretem. Nehéz lenne elragadtatással beszélnem sok műről, amelyről tudom, hogy jelentős alkotás, nekem azonban mégsem jelent érzelmileg semmit. Nem szól hozzám. Nálunk az a legfontosabb, hogy higygyünk abban, amit megveszünk, és szeretettel kötődjünk hozzá.
