Összeomolhat a magyar nyugdíjrendszer?
Az utóbbi időben sok szó esik a költségvetés rövid-, illetve középtávú fenntarthatóságáról, ugyanakkor háttérbe szorult a nagy állami elosztó rendszerek helyzetének értékelése. Pedig érdemes lenne figyelni rájuk, a nyugdíjrendszer állapota például az ismert szabályok és az előre látható demográfiai folyamatok segítségével hosszú évekre feltérképezhető. Ezt tette a jegybank két szakértője, Orbán Gábor és Palotai Dániel, akiknek számításai meglehetősen nyugtalanító képet festenek a kilátásokról.
A tanulmány többek között elemzi a nyugdíjreform hatásait, felméri a helyzetet az állami, felosztó-kirovó rendszerű első pillér fenntarthatósága szempontjából, és vizsgálja a második, tőkefedezeti pillér eddigi teljesítményét, illetve szerepét a nyugdíjrendszer jövőjét illetően.
A 90-es évek második felében végrehajtott nyugdíjreformnak több lépése is a fenntarthatóság irányába tett intézkedésként értékelhető. A svájci indexálás bevezetése a nyugdíjak növekedési ütemét igazította közelebb a járuléknövekedés jövőben várható üteméhez, a nyugdíjkorhatár emelése pedig javítja a rendszerfüggőségi rátát (a nyugdíjasok és az aktívak arányát).
Mindezek hatására a nyugdíjrendszerben rejlő implicit államadósság (a jövőben várható egyenlegek jelenértéke) a GDP 60 százalékára csökkent. A jelenlegi szint azonban már ennek csaknem négyszerese (a szerzők számításai szerint a 2004-es GDP 237 százaléka). A viszonylag rövid idő alatt bekövetkezett erőteljes növekedést több intézkedés együttes hatása okozta. A nyugdíj-biztosítási járulék 1998 és 2002 között végrehajtott csökkentése a 2,5-szeresére emelte az implicit adósságállományt. A 2003 óta a svájci indexálást meghaladó nyugdíjemeléssel (a 13. havi nyugdíj bevezetésével) már az éves GDP kétszeresére duzzadt a mutató, ezt növelték az említett 237 százalékos szintre a következő öt évben tervezett, törvénybe iktatott adócsökkentési program nyugdíjrendszert érintő részei.
A következő években a nyugdíjrendszer paramétereit úgy kellene megváltoztatni, hogy a GDP két százalékát meghaladó éves strukturális deficit csökkenjen. Ehhez – hangsúlyozzák a szerzők – a hosszú távú megfontolások és a költségvetési lehetőségek figyelembevétele elengedhetetlen.
A szerzők azt is vizsgálták, milyen eredményeket hozott a második pillér bevezetése. A vegyes rendszer 2050-ig magasabb hiányt termel, mint egy hipotetikus, tisztán felosztó-kirovó rendszer, amelyben a tőkefedezeti (második) pillért nem vezették be. Ennek oka a járulékok egy részének magánnyugdíjpénztárakba való átirányítása.
Előnye azonban, hogy a második pillér bevezetése részben lehetőséget ad arra, hogy a nyugdíjrendszer hosszú távú finanszírozási problémáinak egy részét már a jelenben kezeljük. Más megközelítésben a szerzők azt is kifejtik, hogy a reform parametrikus elemei (nyugdíjkorhatár, indexálás) teremtettek lehetőséget arra, hogy a második pillért be lehessen vezetni.
A második pillérrel kapcsolatban azonban komoly aggodalmakat kelthet az eddigi kiábrándító teljesítmény. A pénztárak reálhozama (a 2005-re becsült jobb eredménnyel együtt is) mindössze 2,9 százalék közeli, ez nemzetközi összehasonlításban igen alacsonynak számít. Pedig a tőkefedezeti elem jó teljesítménye elengedhetetlen feltétele a nyugdíjrendszer sikerének. Amennyiben a következő évtizedekre is ez a hozam lesz a jellemző, még a 2050 után nyugdíjba menők közül is a tisztán állami nyugdíjban részesülők magasabb jövedelemre számíthatnak, mint a vegyes rendszerben részt vevők.
Ebből a szempontból vizsgálva a szerzők úgy találták, hogy legalább 3,4 százalékos reálhozamra lenne szükség ahhoz, hogy ezt a helyzetet elkerüljük. Érdemes megjegyezni, hogy az állami nyugdíjrendszer korábban említett fenntarthatatlansága miatt ez a szám lehet valamivel kisebb is. Ha a felosztó-kirovó pillérben a nyugdíjformulát addig szigorítanák, hogy az fenntartható legyen, az ennek eredményeként kapott jelentősen alacsonyabb nyugdíjakat a vegyes rendszer már 2,7 százalékos nettó reálhozam mellett is elérheti.
