Javuló egyensúly, ködös távlatok

Amikor Gyurcsány Ferenc a választási győzelmet követő nemzetközi sajtóértekezleten tekintélyes aktacsomóval jelent meg, a lakosság akár azt is vélhette, hogy a miniszterelnök kidolgozott reformprogramot tartogat a tarsolyában. Nem kell mást tenni, mint leporolni az aktákat, beterjeszteni a törvényjavaslatokat, és ripsz-ropsz!, megvalósulnak a radikális változtatások, amelyek gördülékenyebbé teszik az egész rendszert, miközben az egyénnek – gondolhatták sokan – nem okoznak sérelmeket.

A beavatottabbak viszont – köztük természetesen a miniszterelnök – jól tudták: sokkal keményebb menet következik. Azt is sejtették, hogy az akták jobb esetben a reformokat megalapozó tanulmányokat rejtenek és nem kész koncepciókat, holott az ördög a részletekben rejlik.

Tűzoltás. A reformok előtt tüzet kellett oltani: az államháztartás számai nagyobb részben a krónikus túlköltekezés, kisebb részben az unió által visszautasított trükközés miatt jóval roszszabbul alakultak a hivatalosan tervezettnél.

Nem fog fájni – mondta a kormányfő, amikor ismertette megszorító csomagját, amely sokaknak még most is fáj, nagyon is. Gyurcsány Ferenc nem tehetett mást, mint hogy megpróbálta visszanyesni a 2006-ra hovatovább 12 százalékosra prognosztizált államháztartási deficitet.

A csomag klasszikus eszközökkel operált: elsősorban a közterhek emelésére koncentrált, a kiadásokhoz kisebb részben nyúlt hozzá. Sokan a program kudarcát jósolták: nem lehet beszedni a többletterheket, megöli a gazdasági növekedést – mondták. Ráadásul sok pontja alkotmányellenes, nem megy át az alkotmánybírák szigorú rostáján.

Kedvezőbb mutatók. Gazdasági értelemben a miniszterelnöknek mandátuma első évében szerencséje volt. A deficitszámok jobbak is lehetnek a (túl szigorú) terveknél. Az Alkotmánybíróság kilőtt ugyan néhány törvényt, de ezek egy részét utóbb korrigálták. Az uniós pénzek eurómilliárdjai még nem éreztethetik a hatásukat, annál inkább – némileg váratlanul – a jó külső konjunktúra. Fő partnerünk, Németország eufóriában úszik: felgyorsult a növekedés, a magyarországi beszállítók nem győzik teljesíteni az exportmegrendeléseket. Az expanzió nálunk is nyilván gyorsabb lesz a tervezett 2,2 százaléknál.

A számszaki javulás tehát érdemi, de minden viszonylagos. A régiós mutatókat nézve az utolsók között kullogunk: sok helyütt a két számjegyűt megközelítő a növekedés, Magyarországon viszont a pénzromlás lett tavaszra egy híján 10 százalékos.

A pokoljárás hónapjai. Politikai értelemben a kormány első éve maga volt a pokoljárás. Az őszödi beszéd hatása hosszú távú, a kormány intézkedéseinek a hitelét rongálja. A lakosság érthetően nem szíveli a megszorításokat, dühös, hogy rászedték, mást ígértek a választások idején. A reálbérek 6-8 százalékkal estek, álláshelyek kerültek veszélybe. (Ki emlékszik már az új évezred első öt-hat évének – igaz, jobbára osztogatásból származó – párját ritkító, több mint 40 százalékos reálbér-emelkedésére?) A miniszterelnök és a pártja mélypontra jutott.

Mindazonáltal sokan megjegyzik: az utcai demonstrációkon, zavargásokon elsősorban nem kenyérkérdésekről volt szó, a tüntetők sokkal inkább morális felvetések miatt követelték a kormányfő távozását. Sok szó esett új alkotmányozásról vagy éppen a felsőház megteremtésének szükségességéről is. A szakszervezetek által meghirdetett sztrájkok, tüntetések rendre csúfos kudarcot vallottak.

Reformkényszer. A megszorító csomag csak a kezdet. Igaz, az államháztartás kibillenéséért elsősorban az osztogatás a felelős. Hosszabb távon azonban a deficit elszabadulása be van kódolva a rendszerbe. Az egyensúlyjavulás csak akkor lehet tartós, ha reformok kísérik. Alkalmazkodni kell a demográfiai változásokhoz, jóval hatékonyabb és takarékosabb egészségügyet szükséges teremteni, olyan – a pénzzel okosan gazdálkodó – oktatásügyre van szükség, amely nem munkanélkülieket, hanem a gazdaság által is keresett munkaerőt bocsát ki. Végül itt a túlméretezett állami apparátus, amelyet képtelenség tovább finanszírozni. A tartósan jó egyensúlyi helyzetet az euróövezethez való csatlakozással lehetne megkoronázni, ennek dátumáról azonban legfeljebb a találgatás szintjén lehet beszélni.

A Magyarországot nyomasztó szerkezeti gondok amúgy egész Európát gyötrik. Magyarország kedvére válogathat a reformreceptek között, megvizsgálhatja, hol mi vált be. Azt lehetne gondolni, a közbeszédet az a vita uralja, hogy mi lenne a legjobb megoldás.

Előkészítés – titokban. Eközben mit látunk? A kormány, rettegve attól, hogy az esetleges kiszivárogtatások eleve ellehetetlenítik a terveket (már ha vannak ilyenek), hét lakat alatt tartja őket. Katona Tamás államtitkárnak, aki elszólta magát a tervezett ingatlanadókulcsok ügyében, repülnie kellett. Így nem csoda, ha sokan reformdiktatúráról beszélnek. A szűk körre korlátozódó előkészítés növeli a hibák lehetőségét.

De a kormányzati politikán kívüli nyilvánosságban sem jobb a helyzet. Viták, konferenciák vannak ugyan, de kevés a koherens, konkurens ellenzéki, vagy akár kutatói, elemzői reformjavaslat.

De minek is? A jelenlegi vad politikai megosztottságban mindenki gyanakszik, nem a javaslatok tartalma számít, hanem az, ki tette őket.

Ilyen körülmények között készülnek az új törvények, amelyeket sokan – elsősorban kormánypártiak – a nagy ívű reformok közé sorolnak, ellenzéki körökben viszont azt állítják róluk, hogy nem jelentenek többet puszta pénzbehajtásnál, tartós hatásuk nem lesz, reformértékük nulla, csak lepusztítják az országot.

Vegyes összkép. Sok fronton indultak be változások. Az egészségügyben a patika- és gyógyszerfronton történtek reformléptékűnek minősíthetők (gyógyszertár-alapítási liberalizáció, patikán kívüli árusítás, cégek árversenyeztetése, a gyógyszervásárlási önrész emelése, a közgyógyellátás reformja). A kórházi átalakításból jelenleg inkább a zűrzavart látjuk, de jó is kijöhet belőle (főként, ha a szakrendelői hálózat alkalmazkodik a változásokhoz), ahogy a kudarc is benne van a pakliban. A biztosítási finanszírozásról még csak a viták folynak. Az inkább csak szimbolikus vizitdíj nagyobb vihart kavar, mint ami a – sok kivétellel – beszedett 300 forintos teherből következne.

A nyugdíjszigorítások apró lépései akár évi több mint 100 milliárdos megtakarítást is hozhatnak (a jövőre életbe lépő új nyugdíjszámítási módszer például majd a 13. havinak megfelelő összeggel csökkenti a járandóságot, de idesorolhatjuk például a rokkantnyugdíjazás új szabályait, az idő előtti nyugalomba vonulás feltételeinek rontását). A demográfiai bombára válaszoló tartós megoldással a kormány ez idáig adós maradt. (Év végére ígérnek valamiféle koncepciót.)

A diákokért versengő, igazságosabb rendszert ígérő oktatásügyi reform félúton van: évek múlva derülhet ki, hogy piacképesebb fiatalok kerülnek-e ki a közép- és felsőoktatási intézmények padjaiból.

A közigazgatás is átalakul, állami tisztviselők ezreit bocsátják el, megpróbálnak teljesítményelvű bérezést bevezetni, összekapcsolva a személyes értékeléssel.

A kormány a gazdaság kifehérítését is célul tűzte ki: sokan a bér- és járulékadatokból azt olvassák ki, hogy a folyamat megkezdődött. Az adózás területén viszont eddig édeskevés történt. A rendszer kusza, áttekinthetetlen, a versenyképesség ellen hat. Fokozza a zavart, ha a kormány az egyik nap áfát csökkent, hogy másnap – igaz, más termékekét – emelje.

Az összkép tehát vegyes. Sok minden elindult, de még messze a vége, sőt olykor az is kérdés, révbe ér-e valaha. Ez azokon a képviselőkön is múlik, akiknek a szavazataitól függ, mi megy át a kormány terveiből.

Eddig a honatyák nemigen tanúsítottak ellenállást, de jobban megmakacsolhatják magukat, ha megrettenti őket a megszorítások miatt bosszús lakosság haragja. Az őszödi beszéd részben azokat a magyarokat is szkeptikussá tette, akik korábban hittek a miniszterelnöknek. Ehhez jön az új törvények bevezetését kísérő kezdeti zűrzavar, a már végrehajtott vagy csak tervezett elbocsátások okozta feszültség, a hiányos információ, az érdekeikben óhatatlanul sérült rétegek egyoldalú interpretációja. A lakosságba az még önmagában nem önt hitet, ha javulnak az államháztartási adatok. Az emberek közérzete akkor javulhat, ha például gördülékenyebb lesz az egészségügyi ellátás, a barátságos állami hivatalokban gyorsan el tudjuk intézni az ügyeinket, átláthatóbb, igazságosabb lesz az adórendszer, nem okoz gondot a gázszámla kifizetése, vagy kedvezőbbek lesznek az elhelyezkedési lehetőségek. Ez pedig még igencsak odébb van.