Keretösszegű támogatás a sztómásoknak
A sztómával élő betegek eddig átlagosan alig több mint napi egy sztómazsák ellátmányt kaptak, és ezzel a vényre felírható menynyiséggel az Európai Unió tagállamai között az utolsó helyen kullogtunk. Nem kell a sztómás betegekkel foglalkozó egyetlen orvost vagy sztómaterápiás nővért sem emlékeztetni arra, hogy milyen kellemetlenek voltak azok a betegekkel folytatott beszélgetések, amikor arról panaszkodtak, hogy nem elég a sztómazsák, ha például az onkológiai utókezelés során a betegnek súlyos hasmenése alakult ki. Az egyik legszomorúbb, de sokatmondó ezzel kapcsolatos emlékem az, amikor egy idős néni beállított a rendelésre, kezében egy szatyorral, és a benne lévő néhány darab zsákot és alaplapot odaadta a sztómaterápiás nővérnek, mondván, az utolsó éveiben kolosztómát viselő férje nemrég meghalt, és tudja, mekkora segítség lehet másnak ez a néhány segédeszköz.
Óriási előrelépést jelent, hogy a betegeknek ez év július 30-a óta napi két zsákot lehet felírni (Magyar Közlöny: 39/2007 [VII. 25.] EüM r.). Ennek a döntésnek az előnyét a betegekre nézve nem kell külön részletezni: végre az alapvető higiénés követelményeket betartva lehet szükség szerint reggel és este zsákot cserélni, nem utolsósorban pedig utolértük a környező országok által már évek óta nyújtott támogatás mértékét.
Jelenleg a társadalombiztosító száz százalékkal támogatja az adott termékcsoportban található legolcsóbb terméket, míg a magasabb árú, korszerűbb termékek továbbra is fix támogatásúak: a betegnek különbözetet kell fizetnie a termékért. Ezt sokan nem tudják megtenni, mert rossz szociális helyzetben vannak, nyugdíjasok, rokkantnyugdíjasok.
A jelenlegi támogatási rendszer hátránya azonban, hogy továbbra sem veszi figyelembe, hogy a sztómák különbözőek, a beteg élete folyamán változnak, és ezért a felhelyezést követő időszakban más és más segédeszközökre lehet szükség, mint például évekkel később. Ez a betegség lefolyása kapcsán is változó igényeket vet fel, vagyis ellátásuk egyedi elbánást igényel.
Röviddel a műtétet követően a sztóma változásnak indul. A kivarrt bél nyálkahártyájának ödémája megszűnik, lelapul, ideális esetben a bőr szintjébe húzódik vissza. Néhány hét múlva átmérője is csökkenni kezd, majd elér egy „véglegesnek” mondható formát és méretet. Ez az esetek túlnyomó többségében azonban közel sem mondható végállapotnak. A betegek egy része, a daganatos alapbetegség következtében, idővel fogyni kezd. A bőr megnyúlik, a sztóma kitágulhat, esetleg előesik, prolabál. A betegség lefolyása szempontjából optimális esetben sem biztos, hogy sztómakezelés tekintetében „jobban jár” a beteg. Ha hízni kezd, és tágul a hasfala, sztómája áthelyeződhet, behúzódhat, a nyílás mérete is változhat.
A posztoperatív időszakot követően a betegek jó részére hónapokig tartó, a későbbiekben esetleg ismétlődő kemoterápiás kezelések sora vár. A kezelések egyik leggyakoribb mellékhatása a hasmenés. Nyilván ebben az időszakban a betegnek több zsákra van szüksége, mint máskor, és még nem tettem említést a sztómagyógyulás korai és késői szövődményeiről, a sztóma körül kialakuló sérvről, behúzódásáról, a körülötte kialakuló gyulladásról, amelynek következtében a sztóma nyílása egyre szűkebbé válik. Mindezek jól mutatják, hogy a sztóma esetén egy élő, változékony biológiai rendszerrel van dolgunk, amelyre nem lehet mechanikusan, egyszer s mindenkorra egyféle alaplapot és zsákot felírni.
Mi lehet hát a megoldás? A Nyugat-Európában működő, a betegek igényeihez igazodó, személyre – vagy mondjuk inkább, sztómára – szabott ellátmány szükség szerinti felírása a magyar viszonyokat (elsősorban a szűkös, az OEP-nek a gyógyászati segédeszközökre szánt büdzséjét) figyelembe véve reálisan csak az igen távoli jövőben valósítható meg.
Azonnali megoldás lehetne viszont a keretösszegű támogatás. Ennek lényege, hogy a jelenleg felírható termékek (zsákok, paszta, alaplap, irrigálókészülék és leeresztőzsák, bőrvédő készítmények) árait megszorozzák a rendelhető mennyiséggel. Így egy keretösszeget kapnánk, amely az adott időintervallumra (három hónap) használható fel, és a listán található termékekből mind az orvos, mind pedig a beteg számára szabad választást tesz lehetővé.
Ennek előnye, hogy az adott keretösszegen belül az ellátmány minőségi összetétele és a menynyiség az állandóan változó ellátási igénynek megfelelően, személyre szabottan alakítható, s a korszerűbb, fix támogatású termékek is elérhetők a betegek számára.
Így előfordulhat ugyan, hogy a keretösszegbe csak kevesebb (drágább) zsákot tud felírni az orvos, de az korszerűbb, a beteg igényeihez, az életviteléhez jobban igazodó (jelenleg csak ráfizetéssel elérhető, fixesített) termék lesz. Az adott időszakon belül felírt segédeszközök meghatározása az orvos segítségével és a beteg egyetértésével történne.
Fontos azonban, hogy a keretösszegű támogatás esetén az alapvető sztómaterápiás eszközöknél használt besorolási csoportok (normál, maxi, konvex, gyermek vagy irrigáló) nem használhatók örökérvényűen, éppen azért, amit korábban már megállapítottunk, vagyis hogy a sztóma mérete állandóan változik, mert a sztómával kapcsolatos komplikációk (pl. sérv, besüllyedés) esetén a korábbi csoport helyett másikra lesz szükség.
A probléma csak úgy oldható meg, ha a szakorvos rendszeresen (pl. negyedévente) meghatározná, hogy milyen ellátmányt (normál, maxi, konvex, gyermek vagy irrigáló) igényel a beteg, és a vonatkozó keretösszeget ennek megfelelően használnák fel. Az orvos a vényen egyértelműen jelölné a keretösszeg típusát, a forgalmazó pedig az annak megfelelő összegnyi termék kiszolgálását. Ez azért nem okozhat különösebb problémát, mert a jelenleg működő rendszer is az orvosra bízza, hogy melyik csoport termékét írja fel a sztómaviselőnek. A nagy különbség a rendszer mobilitásában, flexibilitásában, betegközpontúságában rejlik. Vagyis feltételezve, hogy mind a beteg, mind az orvos felnőttként viselkedik és felelősen gondolkodik, nem kell feleslegesen kidobott milliókkal számolnunk, s a rendszer jellegéből adódóan túlköltekezés sem adódhat a tb-kasszánál.
Tudomással bírva azokról a tárgyalásokról, amelyek a sztómaterápiás termékeket gyártók/forgalmazók, a betegszervezet (Magyar ILCO Szövetség) és az Egészségügyi Minisztérium között immár több éve folynak a keretösszeg bevezetéséről, csak abban reménykedhetünk, hogy a betegellátás megkívánta ésszerűség legyőzi a bürokratizmust, egyszerűbbé téve nem utolsósorban az orvosok munkáját is. Természetesen hosszú távon a végleges megoldást a szükség szerinti felírás jelentené.
A szerző a Fővárosi Önkormányzat Bajcsy-Zsilinszky Kórház sebész szakorvosa
