Könyvek a karácsonyfa alá
Karácsony előtt még érdemes felhívni a figyelmet néhány olyan könyvre, amely jó ajándék lehet. Óriási a választék művészeti albumokból, amelyekbe belelapozhatunk a boltokban, regényekről azonban nehezebb dönteni. Ezért is igyekszünk legalább néhány kötetre felhívni a figyelmet. Igaz, év közben több könyvajánló látott napvilágot fontos újdonságokról, köztük új magyar művekről, ilyen volt például Farkas Péter Nyolc perc, Petőcz András Idegenek, Oravecz Imre Ondrok gödre című regénye, vagy Günter Grass Hagymahántás közben című önéletrajzi kötete. Most további könyvekre szeretnénk felhívni a figyelmet.
Berlin, drágám. A kötetben található húsz magyar szerző írását egyvalami fűzi össze: Berlin. A 20. század egyik legérdekesebb nagyvárosa mostanában sokak számára a legizgalmasabb hely Európában. A német főváros rengeteget változott a 20. században, s elképesztő tempóban változik néhány éve. Ahogy Garaczi László írja: „…a berlinieken eszelős építési düh uralkodik, das Leben ist eine Baustelle. Nem ajánlatos ráérősen sétafikálni, mert ha elbambulsz, rád raknak egy felhőkarcolót, köréd építenek egy kerületet…” Ez a város valóban él, hihetetlen tempóban alakul. Mindeközben Berlin nem idegbajos metropolis. Csak izgalmas és pezsgő hely.
Senki ne várjon turisztikai kedvcsinálót a kötettől, igaz, aki még nem járt ott, ettől a könyvtől kedvet kaphat az utazáshoz. Ez az antológia azt mutatja be, mit jelent Berlin azoknak a magyar íróknak, akik DAAD-ösztöndíjjal (Német Akadémiai Csereszolgálat) hosszabb időt Berlinben töltöttek, vagy ott élnek, mint Dalos György és Kertész Imre.
Kertész Imre személyes vallomása már a kötet elején átélhetővé teszi az olvasó számára ezt az izgalmas várost. Furcsa családi dráma miatt szívszorító Oravecz Imre írása, Márton László pedig úgy írja le barangolásait, hogy szinte érezzük a szagokat. Parti Nagy Lajos élete egyik legjobb évét töltötte itt, jól érzékelhetően még írás közben is lubickolt a felidézett Berlin-élményben; egyébként több magyar író a Storkwinkel 12-es számú házban lakott, de hogy ez mennyire jelentett otthont is számukra, azt leginkább Parti Nagy Lajos szeretetteljes mondatai érzékeltetik.
Sokan még a fallal elválasztott Berlin hangulatát, groteszkségét érzékeltetik, például Konrád György 1987-es írása is a kettéosztott városban játszódik. Konrád úgy ír nyugat-berlini idős hölgyekről, hogy érezzük a meghitt biztonságot, finom eleganciát, figyelmességet, mindazt, amitől otthon érezheti magát valaki valahol. Amitől szinte érezzük a szomszédasszony ajándékba hozott, a tányéron szépen elrendezett süteményeinek illatát.
Eörsi Istvántól Esterházy Péteren és Kukorelly Endrén át Nádas Péterig mindenkinek megvan a saját Berlinje, s ez nem egyszerűen azt jelenti, hogy mindenki arról ír, ami számára a legfontosabb. Ez ugyanis természetes. Sokkal inkább az az érdekes a „saját Berlinben”, hogy sok írásból szinte süt, mennyire meghitt helynek, mennyire az otthonuknak érezték Berlint, s mennyire izgatta őket ez a város.
„A magyar írók útja a világirodalomba Berlinen keresztül vezet” – írja a könyv elején Kertész Imre. Sok írónk német közvetítéssel jutott el aztán más országokba, más olvasókhoz, ez tény. De a kötet írásai arról is árulkodnak, hogy a DAAD-ösztöndíjjal a városban töltött egy év alapvetően megváltoztatta számos magyar író életét vagy a világról alkotott képét.
A könyvben az egyes fejezetek élén mottók találhatók, ezek közül számomra Parti Nagy Lajosé a legtalálóbb. Egyetlen mondat, amelyben minden benne van: „Berlinben éjszaka is nappal van, csak épp égnek a lámpák.” Ennek a lüktető nagyvárosnak a szépirodalmi lenyomatát olvashatjuk most magyarul is.
Kik vagyok én? Az idén Kossuth-díjjal kitüntetett költő, Takács Zsuzsa új kötete novellákat tartalmaz, olyan prózai műveket, amelyek sokszor szinte versként olvashatók. A sűrített nyelvezetet és a szöveg poétikusságát azért érdemes kiemelni, mert különös prózáról van szó, amelyben az első novelláskötetével jelentkező költő természetesen nem tagadja meg korábbi önmagát.
A novellák története sokszor szaggatott, néha az álom keveredik a valósággal, több motívum is felbukkan a 18 novella valamelyikében, s ez érdekes asszociációkat válthat ki az olvasóból.
Ahogy az is, hogy az elbeszélő hol férfi, hol nő. Van, ahol kislánykorára emlékezik egy az országot elhagyott nő. Közben a kötet címe, A megtévesztő külsejű vendég (amely az egyik novella címe) alatt ez olvasható: „Önéletrajzaim”. Tehát egyfajta önéletrajzi játékról van szó, amelyben a szerző hol ennek, hol annak a figurának a bőrébe bújik, s még a nemét is váltogatja. Az énkereső novellákban ugyanaz a személy lehet férfi is, nő is, az őt körülvevő világot és az embereket ettől még ugyanolyan hitelesen kelti életre.
Miközben minden ember változik az élete során, s természetes, hogy senki nem marad negyvenéves korára ugyanolyan, mint amilyen tizenévesen volt, sokan egy életen át keresik a valódi énjüket és a helyüket a világban. Itt valójában nem a „Ki vagyok én?” kérdés tehető fel, hanem inkább ez: „Kik vagyok én?”. Mert mindenkiben többféle lehetőség lappang, s az, hogy melyik énje kerül előtérbe, sokszor nem önmagától, hanem a környezetétől, a véletlenektől, a másikban való önmagára találástól is függ. Ennek az izgalmas játéknak is tanúi lehetünk, miközben élvezettel olvassuk ezeket a költői novellákat.
Élvezetes töredékek. Németh Gábor a Zsidó vagy? óta nem írt regényt, igaz, a regényíráshoz hosszú hónapokon, olykor éveken át tartó összpontosításra van szükség. Németh Gábortól viszont sok időt vettek el rádiós műsorai, no meg a tanítás a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, 2006 tavasza óta pedig a Litera című irodalmi portál főszerkesztése is. A tejszínről című új kötete nem is regény, hanem rövid prózai írásokat tartalmaz.
A szerző is fontosnak tarthatta a műfaji megjelölést, mert a kötet elején, a cím alatt ez áll: „– prózák –”. Ez a megjelölés éppen a műfaji függetlenség miatt érdekes. Németh Gábor járkál a világban, s mivel író, egyszerűen másképp látja a világot, mint mi. Észrevesz olyasmit, amit mások nem, majd erről szokatlan gondolatfüzérek jutnak eszébe, amelyeket képes úgy papírra vetni, hogy ezekből a töprengésekből remek írások születnek.
Igaz, sokszor nem is kell járkálnia a világban, elég, ha a környezetében történnek különféle események. De azért számomra a kötet egyik legélvezetesebb írása (Egy végső helyet készítettem el) Rómáról szól. Róma, úgy tetszik, Németh Gábor számára az a hely, ahová elrepül az ember, akár csak egyetlen délutánra. „Beülsz egy jelentéktelen trattoriába a Trastevere valamelyik mellékutcáján, eltöltesz egy fülledt délutánt a Füvészkertben vagy Villa Borghesében, és mehetsz haza, megint ki lehet néhány évig bírni valahogy.” Megfigyelései és sajátos asszociációi mellett finom humora az, amitől élvezettel olvasható ez a kötet. Azért hozzáteszem: most, hogy Németh Gábor már „csak” tanít, valamint a Literát főszerkeszti, talán előbb-utóbb ismét lesz ideje újabb regényre is.
Windmühlei nyomozás. Podmaniczky Szilárd ösztöndíjasként töltött Svájcban több hónapot, ez a történet tehát, amelyet a Hutchinson rugói című regényében leír, nyilvánvalóan önéletrajzi ihletésű. A vidéken élő író, Jobbágy Valentin váratlanul ösztöndíjat kap a svájci Windmühle nevű kisvárosba egy ismeretlen alapítványtól. Már Valentin érkezése is titokzatos, hiszen a vonatút után úgy talál rá szálláshelyére, hogy senki nem ismeri az utcát, amelyet keres, ő azonban egyszer csak ott áll a ház előtt.
Ettől kezdve Valentin lázasan próbál rájönni, miért is kapta éppen ő az ösztöndíjat, mit vár tőle az alapítvány. Rá kell jönnie, miért éppen ő a kiválasztott. Ismerkedik a városkával és az ott lakókkal, a rejtélyes alapítvány munkatársaival, mert úgy képzeli: mindennek valami rendszerré kell összeállnia, s ha ő felismeri, átlátja ezt a rendszert, akkor azt is megérti, mit várnak tőle, mi az ő feladata. Jobbágy Valentin tehát kutat az összefüggések iránt, miközben az ismeretlen világ, az idegenség és az otthonosság érzése, az álomszerűség és a realitás folyamatosan finoman keveredik egymással.
Podmaniczky Szilárd szinte a legvégéig képes fenntartani a titokzatosságot. Az után, amire Windmühlében rájön, nem folytatható semmi ott a hazatértekor, ahol abbamaradt az itteni léte, s nemcsak azért, mert nem térhet oda vissza, ahol korábban lakott, hanem sokkal inkább azért, mert a windmühlei tapasztalatok után másképp látja az itteni világot. Mindezt Podmaniczky Szilárd magával ragadó, lendületes, sajátos humorú prózában írta meg.
Született mesélő. Különös már az 1884-ben született, 1935-ben elhunyt romániai író, Panait Istrati sorsa is, hiszen anyja parasztasszony volt, apja meg görög csempész, s ő maga sokféle mesterségbe belekóstolt, ám leginkább csak vándorolt a világban. Járt például Egyiptomban, Szíriában, Franciaországban, Svájcban. A teljes egzisztenciális bizonytalanság miatt öngyilkosságot kísérelt meg, de szerencsére megmentették az életét. Ekkor találtak nála egy levelet, amelyet a neves francia írónak, Romain Rollandnak írt, aki válaszolt is neki, s bátorította őt. Istrati ennek köszönhetően írta meg a Kyra Kyralina című regényét, amely Romain Rolland 1928 augusztusában írott előszavával látott napvilágot. Bár Istrati ismertté válásához szükség lehetett erre a lelkes előszóra, a tekintélyes francia író elragadtatott írására is, azonban az, hogy a könyv átütő sikert aratott, magának az elbeszélés módjának köszönhető.
Ez a regény egy hányatott sorsú férfiról szól, akit a történet elején már tapasztalt, sok országot bejárt, nyomorgó szerencsétlenként ismerünk meg, majd az ő elbeszéléséből bontakozik ki regényes élettörténete. Gyerekként gyönyörű anyja és nővére, Kyra bűvkörében élt, ám amikor brutális és bosszúálló apja miatt a sorsuk hirtelen rosszra fordul, gyökerestől megváltozik az élete. Kezdetét veszi a csavargás, a sóvárgó keresés, hiszen egyfolytában imádott, elrabolt nővérét kutatja mindenhol – ennél többet azonban kár lenne elárulni a mesterien elbeszélt történetből. Nemcsak azért érezhetjük magunkat a könyv olvasása közben a varázslatos Keleten, mert bizonyos részek Törökországban játszódnak, hanem a meseszövés módja miatt is, amely az Ezeregyéjszaka egymásba fonódó, izgalmas világára emlékeztet.
De ezt aligha lehet találóbban összegezni, mint ahogy Romain Rolland tette az előszóban. A híres francia író bemutatja Istrati különös életútját, majd megállapítja: „Született elbeszélő, a keleti mesemondók fajtájából… Valami tragikus vidámság van benne: a mesemondás gyönyöre, amely a szorongó lelket felszabadítja.”
