A tőke uralma lesz mirajtunk - egy vélemény

Csak a fejét kapkodhatná bámulatában Antall József vagy Kádár János, ha a túlvilágról – mindegyik a maga helyéről – figyelhetné, mit is mond egyik oldalon a legnagyobb, magát nemzetinek és polgárinak nevező pártszövetség, másik félen pedig  a baloldali értékek „mentén” politizáló  szociális és liberális kormánykoalíció szószólói vagy hívei mondanak az egészségügyről szóló - egyelőre a védegyletes (már volt ilyen, Kossuth apánkra emlékezzünk!) államfő által további megfontolásra utalt - törvény szószólói a nyilvánosság különféle csatornáin át az egyszerű népnek.  Az előbbiek hangosan fújják: „A tő-őke nem lesz ú-úr mirajtunk”,   az utóbbiak csak halkan dúdolják, és bocsánatot kérnek, hogy ezt eddig nem kommunikálták jól. Pedig, mint ez például az ATV műsorában megszólaló fideszes és kereszténydemokrata képviselők kerek-perec kijelentették: szerintük üzleti megfontolásnak, tőkének, profitnak nincs helye az egészségügyben. A velük vitázó felek hiába győzködték őket, hogy a törvényjavaslat nem beszél biztosítók versenyéről, csupán azok tapasztalatainak és a tőkeemelés lehetőségének, és a pénztárak versenyéből eredő előnyöknek a betegek érdekében való felhasználásáról beszél. A nézők a hetyke elutasítás után azt érezhették, hiába töltötték az időt a részletek megvitatásának meghallgatásával.

Nyugati megfigyelők is furcsállhatják, (de nem teszik,) hogy az elesetteket védő egyenlőség és a hatékonyságot ösztönző verseny társadalmi fontosságának megítélésében Magyarországon a bal- és a jobboldal szerepe felcserélődött. Első pillantásra ennek oka a Kádár korszak langyos lábvize lehet. (De akinek ideje és lapterjedelme van, kutathatna mélyebbre, például a polgári fejlődés elmaradottságáig, Mohácsig, vagy a római terjeszkedés kifulladásáig, vagy a nomád örökség lappangásáig.) A közönség körében a tőke veszedelmére láthatólag érdemes apellálni. Hiábavaló, de azért megpróbálok néhány észérvet felsorakoztatni.

 A legtöbb jóakaratú aggódó a biztosítók mazsolázását vagy a szolidaritás érvényesülésének hiányát említi. Az utóbbit illetőleg úgy látszik, nem elég hivatkozni a kötelező belépésre és felvételre, a bérarányos járulékra és a szükségszerűséggel arányos költségtérítése. Pedig ez a kettő az egyenlőség érvényesülésére vezet.

 A mazsolázástól félők pedig elfelejtkeznek arról, hogy a versengő és tartós piaci jelenlétre számító biztosítók érdeke az, hogy az ügyfeleik egész életükben hozzá kössék magukat. Vagyis akik fiatalon beiratoznak hozzájuk, azok bízzanak bennük.  Nem engedhetik maguknak, hogy olyan hírek terjedjenek el róluk, hogy indokolatlanul elutasítottak öreg, vagy beteg ügyfeleket. A magánbiztosítók praktikáiról szóló amerikai film az első 25 percben arról győzött meg, hogy feltehetőleg olyanok panaszkodtak a szerzőnek, akik már betegen jelentkeztek be náluk. Tehát ez ellen - a már említett két garancián kívül - az is kell, hogy az átjelentkező ügyfelek magukkal vihessék a már befizetett járulékot az esetleg közben felmerült költségek nyugtáival. Így a biztosítók kizárólag a saját ügyességükkel, hatékony működésükkel versenyezhetnek, nem a betegek megkárosításával.

Végül ami a tőkét illeti: a legutóbbi fél évezred azt bizonyítja, hogy a verseny, a munkamegosztás terjedése gazdaggá teszi az országokat – ez még a gyarmatokra is igaz. A profit viszont a növekedést finanszírozza, akár befektetésként, akár luxusfogyasztásként –a kettő persze nem egyforma mértékben. Egyébként a manapság a fejlett országokban a tőke zömének tulajdonosai  a különféle alapok, amelyek a megtakarítók és a nyugdíjasok befizetéseit fektetik be. Növekvő piacról nem viszik el a pénzt, hanem a fejlődést szolgálják vele.