A magyar űrtechnológia már nem csak álom: az űrhajós idő viszont aranyat ér – Kapu Tibor a Világgazdaságnak

„A világűr nem szereti az embert: de mi mégis ott vagyunk” – mondta Kapu Tibor. Az űrhajós a Világgazdaságnak adott interjújában arról is beszélt, hogy

• milyen új piaci lehetőségeket nyit meg a magyar fejlesztésű űrtechnológia,
• hogyan épülhet be tartósan a hazai űripar a nemzetközi beszállítói láncokba,
• és miért számít minden másodperc az űrben – ahol az idő tényleg pénz.

Igaz, hogy az utolsó órákban adta be a jelentkezését a HUNOR programra?

Igen, ez szó szerint így történt. Még 2022 januárjában, az utolsó napon, bármennyire hihetetlen, de az Ügyfélkapun keresztül. Nem halogatásból, inkább maximalizmusból – rengeteg dokumentum kellett, orvosi igazolások, erkölcsi bizonyítvány, nyelvvizsga és még sorolhatnám. Azt szerettem volna, hogy minden rendben legyen. Mérnökként hiszek benne: ha valamit leadunk, az legyen a lehető legjobb állapotban.

Gyerekként arról álmodozott, hogy vadászpilóta lesz, ám végül a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetemen kötött ki.

A repülés vonzott, de a fizika és a matematika más pályára állította a karrieremet. Gépészmérnök lettem, mert a logika és a dolgok szerkezete érdekelt. Később az űripar húzott be igazán: amikor 2016-ban először sikerült egy rakétának visszaszállnia a saját lábára, az mindent megváltoztatott. Egy gramm vagy kiló Föld körüli pályára juttatásának költsége a töredékére esett. Ez nagyban a SpaceX-nek köszönhető, de ma már komoly versenytársak is vannak. Mérnöki szemmel ez csoda: 420 tonna üzemanyagot elégetni két és fél perc alatt, majd a maradékkal visszafordulni, lábat nyitni, és leszállni akár egy drónhajóra az óceán közepén – ez teljesen lenyűgözött.

A kiválasztás idején még a Boschnál dolgozott. Mit szóltak a kollégái, főnökei, amikor jelezte: lehetséges, hogy kis időre elhagyja a bolygót?

Ez a történet nagyon érdekesen és jól alakult. Öt évig dolgoztam a Boschnál, hibrid autók akkumulátorfejlesztésén. A közvetlen főnököm, Garai Bálint maga is elindult a HUNOR-kiválasztás első köréig. Amikor beírtam a naptárba, hogy „Class 2” – ez egy repülőorvosi alkalmasság vizsgálatát –, ő rögtön rám írt: „Te is jelentkeztél az űrprogramba?” Végül együtt kezdtük el, de csak én mentem tovább. Az ő és az egész cég támogatása rengeteget számított: rugalmasan kezelték, ha például reggel 9-kor mérésre kellett mennem a Semmelweisbe. Föntről, a felső vezetéstől is megkaptam a biztatást: büszkék voltak, segítettek, amikor végül el kellett engedniük. Jó érzés volt úgy távozni, hogy büszkék rám.

A kiválasztás után hogyan nézett ki a felkészülés?

Még 2023. május 26-án lett hivatalos a döntés – szimbolikus dátum, mert 44 évvel korábban ezen a napon indult Farkas Bertalan is. Pár héttel később már Houstonban voltam. A HUNOR programnak két fő lába van: az űrhajós-felkészítés és a tudományos kísérletprogram. A kettő folyamatosan összefonódik: miközben mi tanulunk és tréningezünk, a kutatók Magyarországon fejlesztik a kísérleteket. A cél az, hogy a végén a két folyamat tökéletesen illeszkedjen: amit a tudományos csapat kitalál, azt mi odafönt meg tudjuk valósítani.

A tudományos kísérletek közül melyik áll önhöz a legközelebb?

Mind a huszonöt kísérlet különleges, de a legközelebb talán a technológiai demonstrációk állnak hozzám. Ilyen volt például a Randam doziméter, egy gyufásdoboz méretű, 55 grammos magyar eszköz, amely hónapokig képes mérni a sugárzást és egyéb környezeti adatokat. A kulcs az energia- és memóriahatékonyság: hogy hónapokig működjön egyetlen töltéssel. Teljesen magyar fejlesztés, BME-s gyökerekkel. És ami a legfontosabb: az űrben bizonyított. Az űriparban ezt technológiai érettségi szintnek, TRL-nek hívjuk. Ha valami TRL9-es tanúsítványt kap, onnantól kezdve űrpiaci terméknek számít. Ez hatalmas lehetőség a magyar mérnökcsapatnak.

Ez már gazdasági értelemben is mérföldkő lehet.

Abszolút! Az, hogy egy eszköz ténylegesen az űrben működik, piaci bizalmat teremt. A magyar űripar nagyon ígéretes. Vannak kis cégek, amelyek most épp emiatt kerülhetnek be nemzetközi beszállítói láncokba. Az űrben való működés olyan, mint egy minősítés: ettől kezdve a termék űrképes, és ez dollármilliós piacokra nyithat ajtót.

A másik kiemelt magyar fejlesztés a mikrofluidikai lapka, amely szintén zseniális ötlet. Tulajdonképpen egy műanyag lap, amelyet lézerrel mart mikrocsatornák hálózata szel át. A kapilláris hatás mozgatja benne a folyadékokat, nincs benne sem motor, sem akkumulátor. A gyógyszerhatóanyagok és a biológiai oldatok viselkedését tudjuk vele vizsgálni mikroszkóp alatt. Azért fontos, mert a világűrben 20 nap alatt annyi kozmikus sugárzást kapunk, mint a Földön három év alatt. Ha a jövőben többéves küldetéseket tervezünk – például a Marsra –, tudnunk kell, hogy a gyógyszerek hogyan viselkednek ilyen környezetben.

Ez már nem csak tudomány: a gyógyszeripar is rajta tartja a szemét a kísérleteken?

Pontosan. Az űrben végzett biológiai és anyagtudományi kísérleteknek hatalmas civil hasznosulásuk van. A gyógyszeripar, az anyagtudomány, a mezőgazdaság mind profitálhat abból, amit az űrben tanulunk. A növénykísérletünk például – amelyben búzát, retket és paprikát csíráztattunk egy pécsi fejlesztésű keltetődobozban – szintén magyar siker. Ez volt az első olyan kísérlet a Nemzetközi Űrállomáson (ISS), ahol egy teljesen hazai fejlesztésű agrárberendezés működött hiba nélkül.

Mennyi idő jut mindezekre odafönt?

Nem sok – és itt jön be a képbe az, amit mi „űrhajós időnek” hívunk. Az ISS az emberiség legdrágább létesítménye. Minden perc arany. Nálunk 14 napos dokkolásra tervezték a missziót, végül 18 nap lett, és mindet kihasználtuk. Az idő szigorúan be van osztva, minden mozdulatnak funkciója van. Van olyan kísérlet, amit 60-szor kell elvégezni, és olyan, amit elindítunk, majd később visszamegyünk befejezni. A legfontosabb, hogy soha ne legyen üresjárat. Aki odafönt van, az dolgozni megy – nem turistának.

A Nemzetközi Űrállomás 25 éve működik. Milyen eredmények születtek azóta, amelyek a Földön is hasznosulnak?

Nagyon sokáig lehetne ezt sorolni, de maradjunk az egészségiparnál: az űrben végzett fehérjekristály-növesztések például teljesen új gyógyszer-kategóriák alapját adják. Vannak 3D-nyomtatásos és fémolvasztásos kísérletek is, amelyek új ipari eljárásokat hozhatnak. A mi kísérleteink egy része a magyar mérnöki és kutatói tudást képviseli, de ezek mindig nemzetközi együttműködések: ha jól teljesítünk, az a magyar tudomány reputációját is növeli.

Emberileg milyen volt mindezt megélni?

Elképesztő. Amikor ott voltam az űrben, távolról látva a bolygót, nem arra gondoltam, hogy „űrhajós” vagyok, hanem arra, hogy van egy feladatom, és azt el kell végezni. A súlytalanság persze gyönyörű érzés, de közben fizikailag és mentálisan is megterhelő. A test gyorsan reagál: csökken az izomtömeg, a csontsűrűség, és amikor visszatértem, napokig alig tudtam megállni a lábadon. És mégis, ez az élmény mindenért kárpótol. Egy nagyobb ügy részese lehettem – ennél nem nagyon van felemelőbb dolog.

A földet érés után milyen gyorsan tér vissza az ember a „normális” munkához?

Szinte azonnal: másnap már 12 órás mérések vártak ránk. Fáradtan, izomlázasan, de menni kellett tovább. Az űrhajóslét nemcsak szakma, hanem életmód. Ez egy hivatás, amit nem lehet letenni délután fél ötkor.

Mit gondol, mi lesz a HUNOR program jövője, esetleg lesz folytatás?

A HUNOR jelenleg projekt – van költségvetése, időkerete, célja. De abban bízom, hogy ez csak a kezdet. Magyarország bebizonyította, hogy képes önálló űrprogramot működtetni. Szeretném, ha a magyar beszállítói kör és kutatói hálózat tartósan beépülne a nemzetközi űrpiacba.

A másik magyar űrhajóssal, Cserényi Gyulával mennyire szoros a kapcsolatuk?

Rendkívül szoros, és nemcsak szakmailag, hanem emberileg is. A kiválasztás során mindig úgy éreztük, hogy nem egymás ellen, hanem együtt dolgozunk. Ez bajtársi kapcsolat. A houstoni hónapok alatt szinte családtagként támogattuk egymást. Amikor kiderült, hogy én megyek fel, ő volt az első, aki gratulált – őszintén, tiszta szívből.

Ha egy mondatban kellene megfogalmaznia, mi a legfontosabb tanulság?

Hogy a világűr nem szereti az embert – de mi mégis ott vagyunk. Ez a legszebb benne. A kihívások, a veszélyek, a fizikai korlátok ellenére is ott dolgozunk, és minden egyes percben próbálunk valamit hozzátenni ahhoz, amit emberiségnek hívunk.

A fiataloknak is üzennék: ne higgyék, hogy az űrutazás elérhetetlen. Az űr ma már nem egy szűk elit klubja. Mérnökként, informatikusként, biológusként, akár közgazdászként is lehet hozzá közeledni. Az űrkutatás ma már gazdasági ökoszisztéma, nemcsak rakéták és űrruhák világa. És ha valamit megtanultam: a kitartás mindig fontosabb, mint a tehetség. Aki valóban akarja, az előbb-utóbb megtalálja az útját az űrbe.