Az alaposság gyümölcse

Már a fülszövegből érzékelhető Lévai Balázs humora és öniróniája. No meg a felkészültsége, amely ritka erény a mai sajtóban. A Nobel-díjas írók említésénél például Lévai Balázs Svéd Akadémiát ír (sokan szajkózzák a Svéd Királyi Akadémiát, olyan újságírók is, akik ott voltak Stockholmban, amikor Kertész Imre átvette a Nobel-díjat, tehát illene tudniuk, hogy az irodalmi Nobel-díj, bizony, a Svéd Akadémiához kötődik). Szóval már a fülszöveg is ígéretes.

Amikor valaki olyan írókkal találkozhat, mint amilyen például Umberto Eco, Salman Rushdie, Philip Roth, nem csoda, ha izgatottan várja a beszélgetést. Ilyenkor csak az alapos felkészülés adhat némi biztonságot, ilyen világnagyságokkal nem lehet készületlenül leülni beszélgetni (bár tudjuk, sajnos lehet…). Azok után végképp alaposan kell készülni, hogy sok híres író csak hosszas győzködés után áll rá a találkozóra. Lévai Balázs mindig pontosan tudja, mit szeretne attól az alkotótól, akivel éppen találkozik, kitalálja, honnan hová szeretne eljutni. Érdekli a másik ember, érződik az őszinte kíváncsiság, márpedig ha őt érdekli az illető, akkor tud olyasmit kérdezni, hogy az érdekes legyen a számunkra is.

Különösen élvezetesek a jól szerkesztett interjúk utáni személyes írások, amelyekben Lévai Balázs leírja a találkozás előkészületeit, körülményeit. Amikor például Umberto Ecóhoz készül, azt ecseteli, hosszú, hiábavaló győzködés után úgy sikerült rávennie őt az interjúra, hogy amikor Eco a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál díszvendégeként hazánkban járt, Lévai Balázs vezette a pódiumbeszélgetést, majd ő ült mellette a vacsoránál – és úgy látszik, elég kulturáltan evett, mert Eco végre igent mondott.

Sokan tényleg nehezen állnak kötélnek. De aztán, amikor érzékelik a kérdező alaposságát és azt, hogy képes feltenni számukra is érdekes kérdéseket, megnyílnak, egyesek még vissza is kérdeznek. A „pokrócmodorúnak” beállított Philip Roth például kifejezetten barátságos, érdeklődő, de a nem túl nyájas Margaret Atwood is elkezdi Lévai Balázst kérdezgetni.

Egyetlen kivétellel mindegyik írótól olvastam könyveket, de most szinte mindegyik interjú után kedvet kaptam, hogy elolvassam az életművüket. Köztük például Pawel Huelle lengyel író regényeit (sokat elárul róla is a beszélgetést követő írás, az író és a magyar interjúvoló egymásra találásáról). Az ő könyveit nem ismertem, de ez is jól mutatja: ha nem olvastam volna a kötetben szereplő íróktól semmit, akkor is élvezném ezt a könyvet. Az apró műhelytitkok is érdekesek, van például, aki regényírás előtt vázlatokat készít, másnak fogalma sincs, mi lesz a könyv vége. De a legérdekesebb maga az ember, a személyiség, amely kirajzolódik az interjú végére.

Mivel Lévai Balázs mindig alaposan felkészült, így egy idő után nyugodtan föltehetett kritikus vagy olykor akár provokatív kérdéseket is. Ez nem a manapság oly elterjedt „kekeckedés”, az, hogy a kérdező csak azért is keménykedik, meg sem hallgatva a másik véleményét, itt valódi párbeszédekről van szó. Ha valaki jól ismeri az illető életművét, kitalálta, miért lehet érdekes ez az ember, majd interjú közben figyel is a másikra, akkor igazi beszélgetés alakulhat ki. Bizony, mindig ide lyukadok ki: csak az tud improvizálni, beszélgetés közben jól reagálni, aki rendkívül alaposan felkészült.

A kötet alcíme: a világ nyitott könyv. Lám, még a nehezen becserkészhető, világhírű alkotó is megnyílhat, s emberként is lehet nyitott könyv – ha valaki jól közelít hozzá. Az új Bestseller jó vastag könyv. Szerencsére.

Lévai Balázs: Bestseller – a világ nyitott könyv, új beszélgetések, Európa Könyvkiadó, Budapest, 2008, 489 oldal, 3500 forint