Fontos a műtét utáni fájdalomcsillapítás
A nem megfelelő fájdalomcsillapítás okai között említhetjük a páciens kínjainak alábecsülését, az opiáthasználattal kapcsolatos – sokszor irreális és megalapozatlan – félelmeket, illetve a létszám, képzettség tekintetében megfelelő személyzet hiányát. Talán mondhatjuk, hogy mind a beteg, mind az orvos természetesnek és megváltoztathatatlannak fogadja el a műtétek után, a posztoperatív szakban jelentkező, akár igen nagy fájdalmakat. Természetesen ezek súlyossága nagymértékben függ a műtét típusától, helyétől, a páciens fájdalomtűrő képességétől, általános állapotától stb.
Bár természetesen a szenvedés enyhítése kell legyen az első szempont minden orvosi beavatkozásnál, így már akár ez is több mint elég indok lenne a megfelelő fájdalomcsillapításhoz, azonban a nem megfelelő „fájdalommenedzsment” a műtét utáni szakaszban olyan, szakszóval „cascade” (azaz vízesés jellegű) biokémiai folyamatokat indíthat el a szervezetben, amelyek lényegesen rontják a gyógyulási kilátásokat. A nem megfelelő fájdalomcsillapítás lehetséges rövid és hosszú távú következményei: krónikus fájdalom, elhúzódó sebgyógyulás, fertőzések kialakulása, megnövekvő lábadozási szakasz, mélyvénás trombózis, ennek következtében fellépő tüdőembólia, miokardiális infarktus. Ezenkívül nagyfokú feszültség, deprimált állapot, depresszió.
Természetesen a fenti, súlyos következményekkel járó szövődmények kialakulása az összes műtéti beavatkozásnak csak néhány százalékában történik, ám ha azt nézzük, hogy akár végzetesek is lehetnek, úgy a téma a jelenleginél mindenképpen nagyobb figyelmet érdemel, különösen annak tükrében, hogy a megfelelő és hatékony fájdalomcsillapítás a műtét után rövidebb kórházi kezelést, gyorsabb gyógyulást, korábbi mobilizációt, ennek megfelelően kevesebb egészségügyi (mind emberi, mind pedig anyagi) erőforrást igényel.
Felismerve a fentiek jelentőségét, az Egyesült Államokban és Európában számos szakmai szervezet képviseli azt az álláspontot, hogy a fájdalmat „saját jogon” kell egészségügyi problémának tekinteni.
A kínok, így a posztoperatív fájdalmak kezelésében használatos gyógyszerkészítményeket opiát, nem opiát és adjuváns szerekre osztjuk. Azt, hogy a kezelőorvos (sebész vagy aneszteziológus) mikor milyen szert vagy kombinációt alkalmaz, természetesen a beteg egyedi sajátosságai döntik el. Leggyakrabban a különböző készítmények kombinált alkalmazása fordul elő mind a hazai, mind pedig a nemzetközi gyakorlatban, a nemzetközi ajánlásoknak megfelelően.
Leginkább az opiát (vagy opioid) csoportba tartozó szereket használjuk, ideértve elsősorban olyan nagy hatású készítményeket, mint a fentanyl vagy maga a morfin. Mivel az opiátoknak közismerten számos mellékhatásuk van – például székrekedés, szedáció, légzésdepresszió –, ezért igen gondos titrálást, azaz fokozatos dózisbeállítást igényel a használatuk. Hozzá kell viszont tennünk, hogy mind a betegek, mind a kezelőorvosok által leginkább félt mellékhatás, azaz a hozzá-, illetve rászokás akut fájdalomcsillapítás esetében elenyésző mértékben fordul elő. A leggyakrabban kombinált fájdalomcsillapító hatóanyagok szervezetbe való bejuttatásának a módja többféle lehet. Természetesen minden módszernek önmagában is vannak kedvező, illetve kedvezőtlen hatásai, függetlenül a használt készítménytől.
A következőkben a jelenleg használt bejuttatási eljárásokat ismertetjük. Az orálisan szedett tabletta kétségtelen előnye, hogy a beteg számára a legkényelmesebb, hátránya, hogy közvetlenül sebészeti beavatkozások után nem alkalmazható, így a legkevésbé alkalmas posztoperatív fájdalomcsillapításra. Az intravénás enyhítés előnye, hogy apró adagokban adható, azonnali a hatása, azonban hátrány, hogy a gyógyszerek plazmaszintje fluktuál, és a páciens igen szoros obszervációját igényli a leggyakrabban alkalmazott opiát készítmények mellékhatásai miatt. Az epidurális anesztézia. előnye a rendkívül hatékony fájdalomcsillapítás, azonban hátrány, hogy a beavatkozás invazív, a fertőzésveszély többszöröse az egyéb beviteli formákénak, szoros betegmonitorozást igényel a légzésdepresszió nagyobb veszélye miatt, ugyanakkor bizonyos mellékhatások – mint hányás-hányinger, viszketés, aluszékonyság – is gyakrabban fordulnak elő. Az intramuscularis, azaz izomba adott injekció előnye a gyors hatás, azonban nagy dózisokat igényel, és a gyógyszerek ingadozó plazmaszintjei miatt általában nem teljes a folyamatos fájdalomkontroll.
A fentieken túl az elméletileg szóba kerülő perifériás idegblokád, illetve a végbélen keresztül adott fájdalomcsillapító műtét utáni kín esetében a gyakorlatban nem igazán jön szóba.
Európa több országában az idén kezdtek alkalmazni egy új, igen izgalmas ötleten alapuló eszközt, amelynek a segítségével a betegek saját maguk adagolhatják a megfelelő enyhítést biztosító hatóanyagot, a túladagolás veszélye nélkül.
Az eszköz, amely lehetővé teszi a páciens biztonságos, ám hatékony öngyógyszerelését, bőrre ragasztható, néhány négyzetcentiméter felületű lapos készülék. A hatóanyag negatív töltésű gél formájában tárolódik az eszköz egyik felében; egy gomb megnyomásával lehet elindítani annak áramlását a pozitív töltés felé, ennek hatására a hatóanyag a bőrön keresztül szívódik fel.
A klinikai vizsgálatok alapján a betegeknek az eddiginél jóval nagyobb mértékű fájdalommentessége érhető el, amelynek következtében a műtét utáni „immobilitási idő” jelentősen lerövidíthető, és szignifikánsan csökkenthető a potenciálisan halálos kimenetelű szövődmények (pl. tüdőembólia) aránya.
A szerző a Semmelweis Egyetem Ortopédiai Klinikájának egyetemi docense
