Megsülünk vagy megfagyunk?
Napfolthiány. A Föld előtt újabb „kis jégkorszak” áll, olyan, mint a 15. és a 19. század között uralkodott: hosszú, hideg telekkel és hideg nyarakkal. Ezt állítják ausztrál és német kutatók, akik szerint ennek elsősorban a minimálisra csökkent napfolttevékenység az oka. A 11 éves napciklus 2007 tavaszán érte el a minimumot, majd ezt követően új szakasznak kellett kezdődnie, és ez együtt jár a naptevékenység ismételt növekedésével. A Nap azonban teljesen nyugodt, a napfoltok szinte teljesen eltűntek, az utolsót augusztusban látták. Az amerikai Ulysses űrszonda adatai pedig azt mutatják, hogy a napszél olyan gyenge, mint ötven esztendeje még soha. A kutatók szerint ezek a jelenségek arra utalnak, hogy akár az egész napciklus kimaradhat, ez pedig azzal jár, hogy csökken a Nap által kisugárzott energia mértéke, így a Földön lehűlés várható. Hasonló körülmények voltak a 15. századi lehűlés kezdetekor is – állítják a kutatók.
A napfoltok erős mágneses aktivitású régiók, amelyek a mélyben játszódó forró ion- és gázáramlások révén létrejövő mágneses viharok eredményei. Valamivel alacsonyabb hőmérsékletű régiók, mint a környezetük, igaz, még így is több ezer Celsius-fokosak. Az alacsonyabb hőmérséklet miatt sötét foltnak tűnnek a Nap fényes korongja előtt. Egy átlagos napfolt mindössze néhány napig vagy hétig tart, majd felbomlik. A napfoltok gyakorisága kétfajta ciklikusságot mutat: egyrészt megfigyelhetők a körülbelül 11 évesek, másrészt a hosszabb időre visszatekintő adatsorok alapján egy 88 éves is kibontakozik.
A német Max-Planck Intézet kutatói még 2003 novemberében, az intenzív napkitörések idején fedezték fel, hogy központi csillagunk utoljára ezer éve produkált ilyen erősségű kitöréseket. Ez, illetve egyéb, még korábban történt intenzív naptevékenységre utaló nyomok alapján a kutatók azon kezdtek töprengeni, létezik-e bármiféle ciklikusság a Nap aktivitásában. Rekonstruálták az elmúlt 11 000
év naptevékenységét. Kiderült, hogy 8000 éve rövidebb idősza-kokban szintén hasonlóan intenzív kitörések jellemezték csillagunkat. Napunk elmúlt aktivitása tehát nem kirívó jelenség.
De honnan tudják a kutatók, milyen volt a napfolttevékenység 500 vagy 1000 évvel ezelőtt? Nos, a fáktól! A hatalmas mágneses viharokat eredményező napfoltok sok gondot okoznak a távközlési és áramszolgáltató szakembereknek is. A napkitörések vonzata az is, hogy a mágneses viharok eltérítik a kozmikus sugárzást, így kevesebb nagy energiájú proton éri el a Föld magas légkörét, így kisebb mennyiségű 14-es atomsúlyú szénizotóp keletkezik. A 14-es szénizotóp radioaktív: egy elektron és egy nagyon nehezen megfigyelhető antineutrínó kibocsátásával nitrogénné alakul vissza. A Nap aktivitásáról, a Földet érő mágneses viharokról közvetve a nagyon öreg fák évgyűrűinek 14-es atomsúlyú szénizotóp-kronológiája alapján értesülhetünk. Minél intenzívebb a napfolttevékenység, annál kevesebb 14-es szénizotóp raktározódhatott el a fa évgyűrűjében. A fákba rejtett „időtábla” elemzésével sikerült a kutatóknak a naptevékenységet jól közelítő modelleket felállítaniuk. Ezek alapján tudjuk, hogy 1650–1700 között szinte nem is volt napfolttevékenység. Elképzelhető, hogy a sokak által „kis jégkorszakként” is aposztrofált hideg periódus kialakulása és a Nap mágneses tevékenysége között összefüggés van, bár ezt más bizonyíték nem támasztja alá.
Phil Chapman űrhajós és geofizikus, az első ausztrál, aki a NASA segítségével az űrbe jutott úgy véli, tavaly és ez év január között körülbelül 0,7 Celsius-fokkal csökkent a Földön a hőmérséklet. „Ez a leggyorsabb hőmérséklet-változás, amely az iparosodott társadalom idején végbement. Ma ismét annyi az átlagos hőmérséklet, mint amennyi 1930-ban volt” – írta a The Australian című lapban. Chapman következtetése: ha a hőmérséklet nem fog gyorsan emelkedni, akkor kijelenthetjük, a globális felmelegedésnek vége. A meteorológiai intézet szerint a hőmérséklet Ausztráliában meghaladja az 1960–90-es átlagot, bár közben volt néhány hidegebb év is.
Néhány tudós szerint, ha erős a napfolttevékenység, akkor a Nap magnetikus mezőt hoz létre – ez védi a Földet a kozmikus sugárzástól. Ha azonban a napfolttevékenység alacsony, akkor a mező is gyengül, a kozmikus sugarak így bejuthatnak az atmoszféra alsóbb rétegeibe, ahol ezáltal megnő a felhőzet, s végeredményben csökken a felszíni hőmérséklet. Mások viszont úgy vélik, a Napnak elhanyagolható hatása van a földi klímaváltozásra. Chapman szerint 50-50 százalék az esélye annak, hogy jelentős lehűlés, nem pedig felmelegedés várható a következő évtizedekben. A német Focus idézi Sami Solankit, a Max-Planck Intézet asztrofizikusát: szerinte még korai az ítélkezés, mert korábban is voltak 13,5 éves ciklusok, ezt az értéket a mostani még nem érte el. VG
