Globális talajvízleltár
Az édesvíz az évszázad legfontosabb fogyasztási cikke és nyersanyaga lehet, ugyanakkor eddig még azt sem tudták pontosan, hol mennyi van belőle. Ezen változtatott az ENSZ, amely közzétette az első globális talajvíztérképet. Az édesvíztartalékok csaknem 96 százaléka e szerint a föld felszíne alatt van, és a legtöbb talajvizet szállító kőzetréteg áthalad az államhatárok alatt, ami a jelentés szerint a szárazabb régiókban szinte beprogramozza a konfliktusokat.
Az UNESCO, az ENSZ szakosított szervezete kapta a feladatot a leltározásra, és a nemzetközi hidrológiai program keretében nyolc éven át dolgoztak a szakértők a globális talajvízadatbankon. Ennek segítségével megrajzolták a föld részletes víztérképét, amely minden eddig ismert talajvíztartalékot feltüntet. A térképen 273 olyan helyszín van, ahol ugyanaz a talajvízkészlet több állam alatt helyezkedik el, és így konfliktust okozhat. Ebből 68 található az amerikai kontinensen, 38 Afrikában, 90 Európa nyugati, 65 pedig keleti felén, a maradék 12 pedig Ázsiában van.
A röviden Whymapnek nevezett program adatokat tartalmaz a víz minőségéről is, továbbá arról, hogy mennyi idő alatt lehet a tartalékokat újratölteni. A következő évtizedek egyik problémája éppen ebben rejlik, ugyanis sok terület, így Afrika egyes részei évezredekkel korábban jóval csapadékosabbak voltak, mint most, és az ott található víztartalékok úgy tízezer éve keletkeztek, és nincs utánpótlásuk. Ha nagyobb ütemben folyik a kitermelés, akkor gyorsan elfogynak. A felszín alatti víz a világon a legkeresettebb erőforrásnak számít, több mint kétmilliárd ember használja nap mint nap. Évente 600-700 köbkilométernyi mennyiséget termelnek ki és fogyasztanak el, vagyis 600-700 milliárd tonnányi víz fogy el. (A világ olajtermelése évente kb. 3,5 milliárd tonna.)
Az UNESCO szerint a föld alatt százszor annyi édesvíz van, mint amennyi a felszínen található. Ugyanakkor az emberiség növekvő szükségleteit csak úgy lehet fedezni, hogy egyre több talajvizet termelnek ki. Ez nem elsősorban a primer fogyasztást, az ivást szolgálja, hanem mintegy 65 százalékban az öntözést. A víz 25 százalékát fürdik el és isszák meg, 10 százalék pedig ipari célokra fogy el. Az Európai Unióban az elfogyasztott édesvíz több mint 70 százaléka a talajvízből származik, más vidékeken ez még nagyobb arányú: Marokkóban 75, Máltán 95, Szaúd-Arábiában 100 százalék. Afrikában ugyanakkor igen nagyok a kihasználatlan tartalékok, amelyek azonban több állam területe alatt helyezkednek el. Az UNESCO szerint annak mintájára, ahogy Csád, Egyiptom, Líbia és Szudán megállapodott a núbiai tartalékok felhasználásáról, a többi államnak is össze kellene fognia, azonban a már említett megállapodás inkább kivételnek tekinthető.
Több országban köztulajdonba akarják venni a talajvizet, míg másutt, ahol kevés van belőle, hamarosan árucikké válhat. Egyelőre viszonylag kevés adat áll rendelkezésre arról, hogy mekkora hasznot hozhat a talajvízzel való kereskedés, az ivóvízről viszont vannak adatok, az európai ár köbméterenként 0,8–1,4 euró között mozog. Ez a kitermelés, a kezelés és az ellátás költségeit foglalja magában.
Úgy 150 évvel ezelőtt egy emberre 34 ezer köbméter édesvíztartalék jutott; napjainkra ez a szám kevesebb mint az egynegyedére (8 ezerre) csökkent. A biztonságpolitikai szakértők egy része szerint a következő nagy, de legalább regionális méretű háborúk egyik kirobbantója az édesvíz feletti rendelkezési jog lesz. Másik részük azt állítja, hogy a Közel-Keleten és Észak-Afrikában állandósulni fognak ugyan a víz miatt kialakuló kisebb-nagyobb konfliktusok, de ezek eszkalációjától (legalábbis egyelőre) nem kell tartani. A föld-víz-olaj összefüggésekről egy amerikai Közel-Kelet-szakértő merész képletet állított fel: e szerint aki a vizet ellenőrzi, az a területet is ellenőrzi; aki a területet ellenőrzi, ellenőrzi a kőolajat; aki a kőolajat ellenőrzi, ellenőrzi a világgazdaságot… VG
